A hajó irányvesztett hánykolódása ide-oda dobál
bennünket. Miközben Kamekó-szan a fedélköz hátsó
részében egy kötéldarabbal
bajlódva próbálja rögzíteni magát, Eichiró-szan a lehetőségekhez mérten a
sérült matrózokon igyekszik segíteni. Takemura-szan fest közülünk a
legcudarabbul, amint összetörten, magába roskadva öleli az egyik tartóoszlopot.
Taó-szan lassú, bizonytalan mozdulatokkal mellékúszik.
– Takemura-szan, hallottam, hogy igen jól
beszéled az ukkók nyelvét. Nem tanítanád meg nekem is?
Megdöbbenve nézem, egy pillanatra alig hiszek a
fülemnek. Az elemek tombolása közepette eldönteni sem tudom, hogy nevessek-e ezen
az abszurd, időszerűtlen kérdésen, vagy inkább aggódnom kellene társam
épelméjűsége miatt. Bizonyára a shamisen-művész agyán is hasonló gondolat
futhat át, mert egy fájdalmas fintornál többre nem méltatja Ran Taót.
A hajó hirtelen még erősebb hánykolódásba kezd,
épp, amikor tartóoszloptól tartóoszlopig botorkálva a legidősebbnek tűnő matrózhoz
indulok.
– Mondd öreg, mit tudunk tenni, hogy egyenesbe
állítsuk a hajót, és kivezessük a viharból?
– Imádkozzunk uram, hogy az istenek
megbékéljenek. Akkor még lehet esélyünk.
Elfintorodok, nem egészen erre a válaszra
számítottam, de nincs időm méltatlankodni. Hirtelen hatalmasat rándul talpam
alatt a padló, én pedig mindenki mással együtt újra felbukok. A hajó veszedelmesen
az oldalára billen, s recsegve, ropogva tiltakoznak körülöttünk az eresztékek, miközben
a matrózok sikoltozása betölti a fedélközt. Eichiró-szan a leggyorsabb,
elsőként ő pattan fel.
– A fedélzetre! – kiáltja és jó példával elöl
járva máris a lépcsők felé veti magát, majd két ugrással a tetjükön terem.
Taó-szan alig pár lépéssel lemaradva követi. Kamekó-szannal a nyomomban magam
is utánukiramodok.
