A hajó irányvesztett hánykolódása ide-oda dobál
bennünket. Miközben Kamekó-szan a fedélköz hátsó
részében egy kötéldarabbal bajlódva próbálja rögzíteni magát, Eichiró-szan a lehetőségekhez mérten a sérült matrózokon igyekszik segíteni. Takemura-szan fest közülünk a legcudarabbul, amint összetörten, magába roskadva öleli az egyik tartóoszlopot. Taó-szan lassú, bizonytalan mozdulatokkal mellékúszik.
részében egy kötéldarabbal bajlódva próbálja rögzíteni magát, Eichiró-szan a lehetőségekhez mérten a sérült matrózokon igyekszik segíteni. Takemura-szan fest közülünk a legcudarabbul, amint összetörten, magába roskadva öleli az egyik tartóoszlopot. Taó-szan lassú, bizonytalan mozdulatokkal mellékúszik.
– Takemura-szan, hallottam, hogy igen jól
beszéled az ukkók nyelvét. Nem tanítanád meg nekem is?
Megdöbbenve nézem, egy pillanatra alig hiszek a
fülemnek. Az elemek tombolása közepette eldönteni sem tudom, hogy nevessek-e ezen
az abszurd, időszerűtlen kérdésen, vagy inkább aggódnom kellene társam
épelméjűsége miatt. Bizonyára a shamisen-művész agyán is hasonló gondolat
futhat át, mert egy fájdalmas fintornál többre nem méltatja Ran Taót.
A hajó hirtelen még erősebb hánykolódásba kezd,
épp, amikor tartóoszloptól tartóoszlopig botorkálva a legidősebbnek tűnő matrózhoz
indulok.
– Mondd öreg, mit tudunk tenni, hogy egyenesbe
állítsuk a hajót, és kivezessük a viharból?
– Imádkozzunk uram, hogy az istenek
megbékéljenek. Akkor még lehet esélyünk.
Elfintorodok, nem egészen erre a válaszra
számítottam, de nincs időm méltatlankodni. Hirtelen hatalmasat rándul talpam
alatt a padló, én pedig mindenki mással együtt újra felbukok. A hajó veszedelmesen
az oldalára billen, s recsegve, ropogva tiltakoznak körülöttünk az eresztékek, miközben
a matrózok sikoltozása betölti a fedélközt. Eichiró-szan a leggyorsabb,
elsőként ő pattan fel.
– A fedélzetre! – kiáltja és jó példával elöl
járva máris a lépcsők felé veti magát, majd két ugrással a tetjükön terem.
Taó-szan alig pár lépéssel lemaradva követi. Kamekó-szannal a nyomomban magam
is utánukiramodok.
A fedélzetre érve látóteremet betölti a tekergőző
csápok erdeje, s szívemet újááéledő rémület szorítja össze. A korábban megkurtított
csáp, ha ügyetlenül is, de újfent fogást keres az árbocok maradványain, a rajta
ejtett vágás láthatóan teljesen behegedt. A kráken a hajótest recsegő-ropogó
tiltakozása közepette máris az idomtalan testét igyekszik a fedélzetre
vonszolni, hatalmas, groteszk gombszeme ridegen, éhesen mered ránk.
Hirtelen, akárha a napba néznék, úgy süt át még
lehunyt harmadik szememen keresztül is az asztrálsíkon dühöngő energiák fénye. Sietve
rányitom érzékeimet a szivárványvilágra, s úgy érzem, szinte elsodor az
energiaförgeteg. A kráken körüli térben egy nagyhatalmú tenger-rjúszú
tombolásának vihara tépi-szaggatja a szívárványsík szövetét, s őrjöngő dühének
narancs és lila lángjai minden mást elhomályosítanak. Támadásainak ereje
megrendítő, amint esszenciáját újabb és újabb csapásba sűrítve a szörny felé
zúdítja. Egyszerre kerít hatalmába a rettegés és a csodálat a szellemvilág
hatalmának ilyen nyers és zabolázatlan megnyilvánulása láttán, s valószínűleg
még sokáig gyönyörködnék a nem mindennapi látványban, ha a feltüzelt kráken
támadásai nem éppen a létünket veszélyeztetnék.
– A krákent egy rjúszú támadja! – ordítom túl a
viharos szél és a mennydörgések zaját. – Kamekó-szan, az ukkók bizonyára
elhelyeztek egy varázsjelet a hajón, amikor átszálltak hozzánk, azzal
tüzelhetik a szellemeket. Azonnal kutassuk át a hajót, keress varázsjelet, vagy
szimbólumot a kabinokban!
Taó-szan és Eichiró-szan eközben derékvastag csápokat
kerülgetve vetik magukat a szörny felé. Eichiró-
szan ezúttal semmit sem bíz a
véletlenre, határozottan tör előre. Még a rázúduló csapások sem állíthatják meg,
s végül eléri a kráken félig már fedélzetre vonszolt, ormótlan testét, kardjait
pedig habozás nélkül annak kocsikerék-méretű szemébe mélyeszti. A lény dobhártyaszaggató
visítása túlharsogja az elemek tombolását, s a hajónk újfent hatalmasat rándul
és terhétől megszabadulva csaknem az oldalára fordul, mikor a hatalmas test
visszalöki magát a habok közé. Ismét mindannyian a fedélzet deszkáin találjuk
magunkat, s az eséstől enyhén szédelegve, a szemem sarkából látom, hogy Taó-szant csupán a korlát menti
meg a vízbe zuhanástól.
Eichiró-szan siet a segítségére, s együttes erőfeszítésüknek
hála társunk visszakecmereg a fedélzet viszonylagos biztonságába. Taó-szan szinte
azonnal kétségbeesetten az elejtett kardjai után néz, de csupán taitóját találja
meg a fedélzet kötelei közé gabalyodva. Sótóját valószínűleg örökre elnyelték a
haragos hullámok. A szivárványvilág őrjöngése mindeközben jottányit sem
csillapodik körülöttünk, ezért Kamekó-szan nyomában magam is az idegen
varázsjel keresésére indulok a fedélközbe. A szerzetessel együtt együtt kabintól
kabinig botorkálok az irányítatlanul hánykolódó hajó fedélközében, de erőfeszítésünket
nem koronázza siker, a kártevők és a tűz ellen védő vajákos ráolvasások
kandzsijain kívül semmilyen mágikus beavatkozásra utaló nyomot nem találunk.
–
Biztos
vagy abban, hogy a rjúszú támadt a krákenre? – Kamekó-szan kiabálása
túlharsogja a vihart, s teljesen váratlanul ér. Értetlenkedő arckifejezésemet
látva gyors magyarázkodásba kezd. – Nem lehetséges, hogy a krákent valami más
tüzelte föl mágikusan, s a rjúszú éppen a szörnyet úszító asztrális béklyót
támadta? Könnyen előfordulhat, hogy egy ilyen nagyhatalmú természetszellem az
övéi védelmére kel a saját területén.
A felvetés elgondolkoztat, éppenséggel
ez sem lehetetlen. Elvégre a rjúszú csakugyan megtámadhatott volna közvetlenül
bennünket is, ha ez lett volna a szándéka. Bárcsak lett volna alkalmam jobban
megfigyelni a szörnyet az asztrálvilágban, talán felfedezhettem volna az ilyen
beavatkozások nyomait is. A szerzetes közben feladja a további keresést és inkább
a sérültek ellátására siet, s udvariasan, de határozottan engem is felszólít,
hogy a további fölösleges kutatás helyett legyek inkább a segítségére.
A Shizuname erősen megdőlve bukdácsol a
hullámok hátán. Hol átvág a robogva gördülő hullámhegyeken, s ilyenkor
árbocvégei a fellegek ködösen füstölgő pamatait hasogatják, hol meg rettegéssel
töltve el szívünket a hullámvölgyek szakadékaiba zuhan, ahonnan aztán csak
kínkeservvel bír ismét kimászni. Térdig gázolunk a beözönlő tengervízben, amely
nem talál alkalmas kiutat a fedélzet szűk levezető csatornáin. Keveset beszélünk,
csak az eresztékek sivítanak, a deszkák, gerendák recsegnek, míg rettegve várjuk
a fedélzeten őrködő matróz kiáltását, mellyel bejelenti a kráken visszatértét. Ám
az egyre késik, s érzékeim megsúgják, ha a fizikai világ vihara nem is, a
szivárványvilág szép lassan elcsendesedik körülöttünk. Időnként ellenőrzöm a
sérülteket, de erőfeszítéseink ellenére két matróz is meghal a lassan múló órák
során. UgyanakkorTakemura-szan arcába közben
visszatér az élet, és rövidesen ő is segítségünkre kel a sebesültek
ellátásában. Elsősorban Kamekó-szan mágiákus hatalmának hála végül még a
legsúlyosabb sebek is beforrnak és a túlélő matrózok mindegyike magához tér.
A vihar azonban alig enyhül, s egyszerre éles
csikorgást hallunk. A a hajótest oldalán hosszan végigvonuló recsegés
összeszorítja a szívünket: zátonynak ütköztünk.
– Zátonytenger! – hangzik fel a fedélzetről a
megkésett figyelmeztetés, miközben a hajó egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múltán
végül elszakad az oldalát karistoló szikláktól, legnagyobb meglepetésünkre
anélkül, hogy a nyakunkba szakadna a hirtelen rettentően vékonynak tűnő hajófal
túlfelén dübörgő tenger. Körbetekintek, de a matrózok arcáról leolvasható, hogy
a lelkük mélyén már feladták a reményt. Irányíthatatlanul, sodródunk a
tengeren, odakünn a vihar változatlan hevességgel tombol, s csak a szerencsének
köszönhető, hogy ladikunk még nem tört szilánkokra a hegyes sziklazátonyok
valamelyikén. Minden alkalommal mikor a hajó egy-egy hullám hátáról meglódul lefelé,
vagy a hajótestet újabb sziklapad csikorgó kaparása kínozza, a matrózok rettegő
kiáltásai versenyre kelnek a síró fa recsegő hangzavarával. Órákig kell
hallgatnom, a vénasszonyokat is megszégyenítő sirámaikat, de szerencsénk úgy
tűnik továbbra is kitart. Időnként kitekintek a fedélzeti nyíláson, de a vihar
ereje alig csillapodott. Nem vágyom a fedélzetre, csodálom, hogy a szolgálatot
teljesítő matróz, hogy képes órák óta a fedélzeten tartózkodni. Visszahúzódok a
fedélközbe, ahol Kamekó-szan hosszúra nyúlt meditációja ismét látványos
eredményt szül, a kapitány is felébred. Mindannyian köréje gyűlünk, pislákoló
reménnyel lehetőségeink felől faggatjauk, de a ő csak a fejét
rázza.
A Zátonytenger – mely a harminc évvel ezelőtti Nagy Kataklizma során tengerfenékre süllyedt egykori tartományok helyén alakult ki – minden enoszukei hajós rémálma, mi magunk is ezt a máig feltérképezetlen, szirtfüzérektől, korallzátonyoktól és rücskös sziklaaljzatoktól szabdalt tengerszakaszt kívántuk volna elkerülni.
Unikei-szan úgy véli, hogy ha jó szelünk volna és zátonymentes vizeken hajóznánk, akkor mintegy fél-egy napba telne partot érni, de a jelenlegi helyzetünkből semmilyen kiutat nem lát. Talán ha lecsillapodik a vihar és valahogy sikerülne helyreállítani az orr- és a farvitorlákat... Túl sok „ha”.
Tsiba Unikei kapitány |
A Zátonytenger – mely a harminc évvel ezelőtti Nagy Kataklizma során tengerfenékre süllyedt egykori tartományok helyén alakult ki – minden enoszukei hajós rémálma, mi magunk is ezt a máig feltérképezetlen, szirtfüzérektől, korallzátonyoktól és rücskös sziklaaljzatoktól szabdalt tengerszakaszt kívántuk volna elkerülni.
Unikei-szan úgy véli, hogy ha jó szelünk volna és zátonymentes vizeken hajóznánk, akkor mintegy fél-egy napba telne partot érni, de a jelenlegi helyzetünkből semmilyen kiutat nem lát. Talán ha lecsillapodik a vihar és valahogy sikerülne helyreállítani az orr- és a farvitorlákat... Túl sok „ha”.
Ismét
felhangzik a matrózok örök megoldása: Imádkozzunk! Kezdenek már az őrületbe
kergetni! Lassank ránk esteledik, de meg se kísérlem az alvást. A villámok
fénye újra és újra szétrepeszteti a hasas felhők feketeségét, hgy aztán bizarr cikcakkjai
sisteregve tűnjenek el a habok szakadékai közt. A tenger harsog, ágaskodik. Már
nem is hullámok, hanem a villámok ragyogásában villódzó vízhegyek törnek
dühöngve az ég felé, s mintha valamilyen rjúszú gerjesztené őket, úgy torlódnak
egymás hegyére-hátára. A szél pedig tébolyultan dudál, csapásai alatt időről
időre eső záporozik a fedélzetre. A hajó hol balra, hol a jobbra dől, nagyokat
nyikordulva nyög, mintha csak azokra a szörnyű tengercsapásokra panaszkodnék,
amelyek orrától tatjáig elborítják. Fel-felszökken, dülöngél, orrárboca roppant
ostorcsapásokat mér a vízre, amint hol északnak, hol meg délnek fordul. Ha ez
még sokáig így megy, nem vízbe fúlunk, vagy krákenvacsora leszünk, hanem a kialvatlanság
végez velünk.
Hajnal
felé jár az idő, épp visszatérek a fedélközbe, amikor furcsa zaj üti meg a fülem:
a szirteken szerteporló habok jellegzetes morajlása, a zúgásnak az a különös
fajtája, amit a tenger mellett élő ember bármely förgeteg harsogása közepette
is meg tud különböztetni minden más hangtól. Hirtelen roppant víztömeg zúdul a
hajó jobb oldalára, s a Shizunamet vadul a bal oldalára lódítja. A görcsösen a kötélzetbe,
gerendákba kapaszkodó legénységet a falhoz teríti, én magam két lerögzített
hordó közé csapódok. A kettétörő gerendaszálak szörnyűséges ropogását,
félelmetes rázkódás kíséri, mely az orrtól a tatig megremegteti a hajótestet, majd
a hajó hirtelen, minden átmenet nélkül elcsendesül. A beálló csendben, a hosszú
ideje először mozdulatlanná merevedett, enyhén megdőlt padlón szerteszét heverve
egy emberként szakad fel belőlünk a sóhaj.
Egy
rövid percig el sem hisszük, hogy végre megállapodtunk, s még csak a tenger sem
ömlött a nyakunkba, majd lassan, a hirtelen furcsán mozdulatlan deszkákon
botladozva, bizonytalanul a fedélzetre óvakodunk. Még mindig éjszakai sötétség borul
a világra, s a vihar esőfüggönyén keresztül látótávolságnunk is alig pártucat
lépésnyi, de azt így is meg tudjuk állapítani, hogy hajónk mozdulatlanul
vesztegel két hatalmas szikla közé ékelődve. Sietve körbejárjuk a fedélközt és
a fedélzetet, s tüstént megállapítjuk, semmi remény, hogy újra vízre bocsássuk.
A szép nevű, de balszerencsés Shizunaménak ez volt az utolsó útja, megtört
testét teljesen kibelezte a parti sziklák hegyes agyarzata. Körös-körül habot
túr és eszeveszetten bömböl a tenger ezernyi jakja, s a habok örvénylő robajjal
ragadják tova a fedélzet töredékeit és a váz leszakadt gerenda-darabjait.
–
Hát ennyi – foglalom össze mindannyiunk gondolatát.
–
Igaza van, uram – teszi hozzá a kapitány
megindultan. – Ez hát a derék Shizuname sírja.
–
Most mihez fogunk?
–
Várnunk kell napfelketéig – szól közbe Eichiró-szan higgadtan –, hogy
láthassunk, miféle tengerszakaszra vetett bennünket a vihar. De a hajó vajon kibírja
addig?
–
Úgy vélem, igen. A szirtek úgy ökleltek a belsejébe, mint ék a fa törzsébe – a
kapitány hangja határozottan cseng. – Azt hiszem ez, mozdíthatatlan.
A tengerészek rémület és fájdalom kínozta hangon,
szinte zokogó aggodalommal faggatnak bennünket:
–
Elvesztünk? Elsüllyedünk? Van remény, hogy megmenekülünk? Hol vagyunk?
–
Nyugalom! – int Tsiba Unikei. – Egyelőre nem fenyeget semmiféle veszedelem.
Térjünk vissza a fedélközbe és bár fekhelyünk meglehetősen ferde, de legalább
nem dobál többé. Próbáljunk pihenni, amennyire lehet.
Igaza van, a több órás hánykolódás és álmatlanság utáni fáradtság gyorsabban űz álomba, mint a mákony.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése