2014. augusztus 26., kedd

Hajótörés

A hajó irányvesztett hánykolódása ide-oda dobál bennünket. Miközben Kamekó-szan a fedélköz hátsó 
részében egy kötéldarabbal bajlódva próbálja rögzíteni magát, Eichiró-szan a lehetőségekhez mérten a sérült matrózokon igyekszik segíteni. Takemura-szan fest közülünk a legcudarabbul, amint összetörten, magába roskadva öleli az egyik tartóoszlopot. Taó-szan lassú, bizonytalan mozdulatokkal mellékúszik.
– Takemura-szan, hallottam, hogy igen jól beszéled az ukkók nyelvét. Nem tanítanád meg nekem is?
Megdöbbenve nézem, egy pillanatra alig hiszek a fülemnek. Az elemek tombolása közepette eldönteni sem tudom, hogy nevessek-e ezen az abszurd, időszerűtlen kérdésen, vagy inkább aggódnom kellene társam épelméjűsége miatt. Bizonyára a shamisen-művész agyán is hasonló gondolat futhat át, mert egy fájdalmas fintornál többre nem méltatja Ran Taót.
A hajó hirtelen még erősebb hánykolódásba kezd, épp, amikor tartóoszloptól tartóoszlopig botorkálva a legidősebbnek tűnő matrózhoz indulok.
– Mondd öreg, mit tudunk tenni, hogy egyenesbe állítsuk a hajót, és kivezessük a viharból?
– Imádkozzunk uram, hogy az istenek megbékéljenek. Akkor még lehet esélyünk.
    Elfintorodok, nem egészen erre a válaszra számítottam, de nincs időm méltatlankodni. Hirtelen hatalmasat rándul talpam alatt a padló, én pedig mindenki mással együtt újra felbukok. A hajó veszedelmesen az oldalára billen, s recsegve, ropogva tiltakoznak körülöttünk az eresztékek, miközben a matrózok sikoltozása betölti a fedélközt. Eichiró-szan a leggyorsabb, elsőként ő pattan fel.
– A fedélzetre! – kiáltja és jó példával elöl járva máris a lépcsők felé veti magát, majd két ugrással a tetjükön terem. Taó-szan alig pár lépéssel lemaradva követi. Kamekó-szannal a nyomomban magam is utánukiramodok.
A fedélzetre érve látóteremet betölti a tekergőző csápok erdeje, s szívemet újááéledő rémület szorítja össze. A korábban megkurtított csáp, ha ügyetlenül is, de újfent fogást keres az árbocok maradványain, a rajta ejtett vágás láthatóan teljesen behegedt. A kráken a hajótest recsegő-ropogó tiltakozása közepette máris az idomtalan testét igyekszik a fedélzetre vonszolni, hatalmas, groteszk gombszeme ridegen, éhesen mered ránk.
Hirtelen, akárha a napba néznék, úgy süt át még lehunyt harmadik szememen keresztül is az asztrálsíkon dühöngő energiák fénye. Sietve rányitom érzékeimet a szivárványvilágra, s úgy érzem, szinte elsodor az energiaförgeteg. A kráken körüli térben egy nagyhatalmú tenger-rjúszú tombolásának vihara tépi-szaggatja a szívárványsík szövetét, s őrjöngő dühének narancs és lila lángjai minden mást elhomályosítanak. Támadásainak ereje megrendítő, amint esszenciáját újabb és újabb csapásba sűrítve a szörny felé zúdítja. Egyszerre kerít hatalmába a rettegés és a csodálat a szellemvilág hatalmának ilyen nyers és zabolázatlan megnyilvánulása láttán, s valószínűleg még sokáig gyönyörködnék a nem mindennapi látványban, ha a feltüzelt kráken támadásai nem éppen a létünket veszélyeztetnék.
– A krákent egy rjúszú támadja! – ordítom túl a viharos szél és a mennydörgések zaját. – Kamekó-szan, az ukkók bizonyára elhelyeztek egy varázsjelet a hajón, amikor átszálltak hozzánk, azzal tüzelhetik a szellemeket. Azonnal kutassuk át a hajót, keress varázsjelet, vagy szimbólumot a kabinokban!
Taó-szan és Eichiró-szan eközben derékvastag csápokat kerülgetve vetik magukat a szörny felé. Eichiró-
szan ezúttal semmit sem bíz a véletlenre, határozottan tör előre. Még a rázúduló csapások sem állíthatják meg, s végül eléri a kráken félig már fedélzetre vonszolt, ormótlan testét, kardjait pedig habozás nélkül annak kocsikerék-méretű szemébe mélyeszti. A lény dobhártyaszaggató visítása túlharsogja az elemek tombolását, s a hajónk újfent hatalmasat rándul és terhétől megszabadulva csaknem az oldalára fordul, mikor a hatalmas test visszalöki magát a habok közé. Ismét mindannyian a fedélzet deszkáin találjuk magunkat, s az eséstől enyhén szédelegve, a szemem sarkából  látom, hogy Taó-szant csupán a korlát menti meg a vízbe zuhanástól.
Eichiró-szan siet a segítségére, s együttes erőfeszítésüknek hála társunk visszakecmereg a fedélzet viszonylagos biztonságába. Taó-szan szinte azonnal kétségbeesetten az elejtett kardjai után néz, de csupán taitóját találja meg a fedélzet kötelei közé gabalyodva. Sótóját valószínűleg örökre elnyelték a haragos hullámok. A szivárványvilág őrjöngése mindeközben jottányit sem csillapodik körülöttünk, ezért Kamekó-szan nyomában magam is az idegen varázsjel keresésére indulok a fedélközbe. A szerzetessel együtt együtt kabintól kabinig botorkálok az irányítatlanul hánykolódó hajó fedélközében, de erőfeszítésünket nem koronázza siker, a kártevők és a tűz ellen védő vajákos ráolvasások kandzsijain kívül semmilyen mágikus beavatkozásra utaló nyomot nem találunk.
           Biztos vagy abban, hogy a rjúszú támadt a krákenre? – Kamekó-szan kiabálása túlharsogja a vihart, s teljesen váratlanul ér. Értetlenkedő arckifejezésemet látva gyors magyarázkodásba kezd. – Nem lehetséges, hogy a krákent valami más tüzelte föl mágikusan, s a rjúszú éppen a szörnyet úszító asztrális béklyót támadta? Könnyen előfordulhat, hogy egy ilyen nagyhatalmú természetszellem az övéi védelmére kel a saját területén.
A felvetés elgondolkoztat, éppenséggel ez sem lehetetlen. Elvégre a rjúszú csakugyan megtámadhatott volna közvetlenül bennünket is, ha ez lett volna a szándéka. Bárcsak lett volna alkalmam jobban megfigyelni a szörnyet az asztrálvilágban, talán felfedezhettem volna az ilyen beavatkozások nyomait is. A szerzetes közben feladja a további keresést és inkább a sérültek ellátására siet, s udvariasan, de határozottan engem is felszólít, hogy a további fölösleges kutatás helyett legyek inkább a segítségére.
A Shizuname erősen megdőlve bukdácsol a hullámok hátán. Hol átvág a robogva gördülő hullámhegyeken, s ilyenkor árbocvégei a fellegek ködösen füstölgő pamatait hasogatják, hol meg rettegéssel töltve el szívünket a hullámvölgyek szakadékaiba zuhan, ahonnan aztán csak kínkeservvel bír ismét kimászni. Térdig gázolunk a beözönlő tengervízben, amely nem talál alkalmas kiutat a fedélzet szűk levezető csatornáin. Keveset beszélünk, csak az eresztékek sivítanak, a deszkák, gerendák recsegnek, míg rettegve várjuk a fedélzeten őrködő matróz kiáltását, mellyel bejelenti a kráken visszatértét. Ám az egyre késik, s érzékeim megsúgják, ha a fizikai világ vihara nem is, a szivárványvilág szép lassan elcsendesedik körülöttünk. Időnként ellenőrzöm a sérülteket, de erőfeszítéseink ellenére két matróz is meghal a lassan múló órák során.  UgyanakkorTakemura-szan arcába közben visszatér az élet, és rövidesen ő is segítségünkre kel a sebesültek ellátásában. Elsősorban Kamekó-szan mágiákus hatalmának hála végül még a legsúlyosabb sebek is beforrnak és a túlélő matrózok mindegyike magához tér.
A vihar azonban alig enyhül, s egyszerre éles csikorgást hallunk. A a hajótest oldalán hosszan végigvonuló recsegés összeszorítja a szívünket: zátonynak ütköztünk.
– Zátonytenger! – hangzik fel a fedélzetről a megkésett figyelmeztetés, miközben a hajó egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múltán végül elszakad az oldalát karistoló szikláktól, legnagyobb meglepetésünkre anélkül, hogy a nyakunkba szakadna a hirtelen rettentően vékonynak tűnő hajófal túlfelén dübörgő tenger. Körbetekintek, de a matrózok arcáról leolvasható, hogy a lelkük mélyén már feladták a reményt. Irányíthatatlanul, sodródunk a tengeren, odakünn a vihar változatlan hevességgel tombol, s csak a szerencsének köszönhető, hogy ladikunk még nem tört szilánkokra a hegyes sziklazátonyok valamelyikén. Minden alkalommal mikor a hajó egy-egy hullám hátáról meglódul lefelé, vagy a hajótestet újabb sziklapad csikorgó kaparása kínozza, a matrózok rettegő kiáltásai versenyre kelnek a síró fa recsegő hangzavarával. Órákig kell hallgatnom, a vénasszonyokat is megszégyenítő sirámaikat, de szerencsénk úgy tűnik továbbra is kitart. Időnként kitekintek a fedélzeti nyíláson, de a vihar ereje alig csillapodott. Nem vágyom a fedélzetre, csodálom, hogy a szolgálatot teljesítő matróz, hogy képes órák óta a fedélzeten tartózkodni. Visszahúzódok a fedélközbe, ahol Kamekó-szan hosszúra nyúlt meditációja ismét látványos eredményt szül, a kapitány is felébred. Mindannyian köréje gyűlünk, pislákoló reménnyel lehetőségeink felől faggatjauk, de a ő csak a fejét
rázza. 
Tsiba Unikei kapitány

A Zátonytenger – mely a harminc évvel ezelőtti Nagy Kataklizma során tengerfenékre süllyedt egykori tartományok helyén alakult ki – minden enoszukei hajós rémálma, mi magunk is ezt a máig feltérképezetlen, szirtfüzérektől, korallzátonyoktól és rücskös sziklaaljzatoktól szabdalt tengerszakaszt kívántuk volna elkerülni.
Unikei-szan úgy véli, hogy ha jó szelünk volna és zátonymentes vizeken hajóznánk, akkor mintegy fél-egy napba telne partot érni, de a jelenlegi helyzetünkből semmilyen kiutat nem lát. Talán ha lecsillapodik a vihar és valahogy sikerülne helyreállítani az orr- és a farvitorlákat... Túl sok „ha”.
Ismét felhangzik a matrózok örök megoldása: Imádkozzunk! Kezdenek már az őrületbe kergetni! Lassank ránk esteledik, de meg se kísérlem az alvást. A villámok fénye újra és újra szétrepeszteti a hasas felhők feketeségét, hgy aztán bizarr cikcakkjai sisteregve tűnjenek el a habok szakadékai közt. A tenger harsog, ágaskodik. Már nem is hullámok, hanem a villámok ragyogásában villódzó vízhegyek törnek dühöngve az ég felé, s mintha valamilyen rjúszú gerjesztené őket, úgy torlódnak egymás hegyére-hátára. A szél pedig tébolyultan dudál, csapásai alatt időről időre eső záporozik a fedélzetre. A hajó hol balra, hol a jobbra dől, nagyokat nyikordulva nyög, mintha csak azokra a szörnyű tengercsapásokra panaszkodnék, amelyek orrától tatjáig elborítják. Fel-felszökken, dülöngél, orrárboca roppant ostorcsapásokat mér a vízre, amint hol északnak, hol meg délnek fordul. Ha ez még sokáig így megy, nem vízbe fúlunk, vagy krákenvacsora leszünk, hanem a kialvatlanság végez velünk.  
Hajnal felé jár az idő, épp visszatérek a fedélközbe, amikor furcsa zaj üti meg a fülem: a szirteken szerteporló habok jellegzetes morajlása, a zúgásnak az a különös fajtája, amit a tenger mellett élő ember bármely förgeteg harsogása közepette is meg tud különböztetni minden más hangtól. Hirtelen roppant víztömeg zúdul a hajó jobb oldalára, s a Shizunamet vadul a bal oldalára lódítja. A görcsösen a kötélzetbe, gerendákba kapaszkodó legénységet a falhoz teríti, én magam két lerögzített hordó közé csapódok. A kettétörő gerendaszálak szörnyűséges ropogását, félelmetes rázkódás kíséri, mely az orrtól a tatig megremegteti a hajótestet, majd a hajó hirtelen, minden átmenet nélkül elcsendesül. A beálló csendben, a hosszú ideje először mozdulatlanná merevedett, enyhén megdőlt padlón szerteszét heverve egy emberként szakad fel belőlünk a sóhaj.
Egy rövid percig el sem hisszük, hogy végre megállapodtunk, s még csak a tenger sem ömlött a nyakunkba, majd lassan, a hirtelen furcsán mozdulatlan deszkákon botladozva, bizonytalanul a fedélzetre óvakodunk. Még mindig éjszakai sötétség borul a világra, s a vihar esőfüggönyén keresztül látótávolságnunk is alig pártucat lépésnyi, de azt így is meg tudjuk állapítani, hogy hajónk mozdulatlanul vesztegel két hatalmas szikla közé ékelődve. Sietve körbejárjuk a fedélközt és a fedélzetet, s tüstént megállapítjuk, semmi remény, hogy újra vízre bocsássuk. A szép nevű, de balszerencsés Shizunaménak ez volt az utolsó útja, megtört testét teljesen kibelezte a parti sziklák hegyes agyarzata. Körös-körül habot túr és eszeveszetten bömböl a tenger ezernyi jakja, s a habok örvénylő robajjal ragadják tova a fedélzet töredékeit és a váz leszakadt gerenda-darabjait.
– Hát ennyi – foglalom össze mindannyiunk gondolatát.
– Igaza van,  uram – teszi hozzá a kapitány megindultan. – Ez hát a derék Shizuname sírja.
– Most mihez fogunk?
– Várnunk kell napfelketéig – szól közbe Eichiró-szan higgadtan –, hogy láthassunk, miféle tengerszakaszra vetett bennünket a vihar. De a hajó vajon kibírja addig?
– Úgy vélem, igen. A szirtek úgy ökleltek a belsejébe, mint ék a fa törzsébe – a kapitány hangja határozottan cseng. – Azt hiszem ez, mozdíthatatlan.
 A tengerészek rémület és fájdalom kínozta hangon, szinte zokogó aggodalommal faggatnak bennünket:
– Elvesztünk? Elsüllyedünk? Van remény, hogy megmenekülünk? Hol vagyunk?
– Nyugalom! – int Tsiba Unikei. – Egyelőre nem fenyeget semmiféle veszedelem. Térjünk vissza a fedélközbe és bár fekhelyünk meglehetősen ferde, de legalább nem dobál többé. Próbáljunk pihenni, amennyire lehet. 
Igaza van, a több órás hánykolódás és álmatlanság utáni fáradtság gyorsabban űz álomba, mint a mákony.

Serampang Fusze


Következik: >>Ezók ülnek a hajón