Toroni vizek II.

Utazásunk harmadik napjának délutánjára Takemura-szan úrrá lesz betegségén, épp, mire befutunk Ukita kikötőjébe. Ishida-szan, a Koroda Szótóhoz induló küldöttség vezetője elbúcsúzik tőlünk, majd a köszöntésünkre kivonult városi elöljáró társaságában huszonöt fős kíséretével együtt elhagyja a hajót.

A következő kikötőig hátralévő két nap eseménytelenül telik, s Ihara-szannal Dzsí-játékokkal múlatjuk az időt. Nagyon lelkes, de sajnos nem túl képzett játékos. Nem számolom az állást, csak arra emlékszem, hogy nem tudok annyi kő előnyt adni, hogy vereséget szenvedjek.

Funaiba érve a város előjárója szintén meglátogat bennünket, Ashigara-szama hajónk felett lengő lobogóját nyilván nem hagyhatta figyelmen kívül. Kevés nála kellemetlenebb emberrel találkoztam eddig. Testőrei kíséretében úgy masírozott fel a hajóra, mintha az övé lenne, s noha ellenszenves megjegyzéseit Ihara-szan mesterien leszerelte, de a jelenléte így is kellemetlen élmény. Azonban legalább megtudjuk tőle, hogy a tartományban zajlanak az előkészületek, a Kirikó-klán háborúra készül a Hasin Család ellen. Megértem őket. Területi vitájuk miatt amúgy sem felhőtlen a két Család viszonya, de az amatu lányának meggyilkolása feltétlen bosszúért kiált. A búcsúzkodó Ihara-szannak bizony fel van adva a lecke, csak remélni tudom, hogy képes lesz megbékíteni a háborgó Családokat. Nem hagy azonban nyugodni a sejtés, hogy az itt történtek valami módon összefüggnek a többi eseménnyel és a mi küldetésünkkel is. De talán csak képzelődök. Az elöljáró modortalanságnak további jeleként muszatasijai tisztes távolságból, de jól láthatóan megfigyelik hajónkat, míg ki nem futunk a kikötőből.

A második küldöttség távozásával teljesen kiürült a fedélköz, ugyanakkor még a védett kikötőben is érezhető a felerősödő szél. A kapitány-szannal váltok pár szót, aki szemmel láthatóan tart egy komolyabb vihartól, de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy nem késlekedhetünk, indulnunk kell. Különösen aggasztó, hogy ezúttal a szokásosnál is nagyobb távolságra kell eltávolodnunk a szárazföldtől, hogy a Zátonyvizeket megkerüljük. A Nagy Kataklizma, mely harminc éve söpört végig a Császárságon, egész tartományokat süllyesztett a tenger alá, s ez több napi távolságon zátonyokkal teli, halálos veszedelemmé változtatta a partmenti vizeket.

Délidőre felerősödnek a hullámok, a nap perzselő forrósága is csökken. Kellemesnek találnám a délutánt, ha csendes elmélkedésemet nem zavarná meg a főárboc keresztrúdján ücsörgő matróz kiáltása.

– Hajó! Hajó, a láthatáron! 
Minden szempár a tengerész által jelzett irányba tekint. Távolinak ítélem, hogy foglalkozzak vele, de nem zárhatom ki a jelenlétét, már csak tekintélyes gyorsasága miatt sem. Mire a kapitány is felbukkan a fedélzeten, a hajó formája már jól kivehető.

– Kapitány-szan, milyen messze van a szárazföld?

– Három, talán négy órányira.

– Nem mehetnénk kicsit közelebb a parthoz? Úgy látom, az egy mélyebb merülésű hajó, talán ott van esélyünk a menekülésre – hallom Takemura-szan hangját a hátam mögül.

– Úgy gondolja, van okunk a menekülésre? Az ott egy toroni hajó. A Császárság nem áll háborúban Toronnal.

– Sok furcsa dolgot tapasztaltam mostanában, és amilyen ügyben járunk, az is okot adhat elkerülni a találkozást a toroniakkal.

– Sajnálom, Takemura-szan, de nem érünk sekélyebb vizekre, mielőtt ez a hajó beérne minket. Nem beszélve a kockázatról, amit a parthoz közelebb rejtező zátonyok jelentenek.

– És ha összetűzésbe keveredünk ezzel a hajóval, arra van valami elképzelése, Kapitány-szan?

– Legnagyobb szégyenemre el kell ismernem Toron felsőbbrendűségét a tengereken, a mi hajóink képtelenek versenyre kelni velük – hajol meg szégyenkezve. – Ráadásul az ott egy hadihajó, feltehetőleg tapasztalt legénységgel. A mienk pedig csupán egy áruszállító kereskedelmi jármű, amit nem is ezekre a vizekre, hanem kifejezetten a part menti sekélyebb tengeren való hajózásra építettek.

– Tehát semmit sem tud tenni? Vagy barátságosak és tovább hajózhatunk, vagy ellenségesek és akkor az éjszakát már a vízben töltjük, karmája szerint ki-ki a tenger fenekén vagy a víz felszínén úszva?

– Így igaz, Takemura-szan, de nem hiszem, hogy veszélyben lennénk. – Feltételezem, nem hallott még olyat, hogy a Császársággal szövetséges Toron hajókat támadott volna meg az Ég Alatti tengerein, de bizonytalan hangján azért érezni, hogy Takemura-szan felvetése benne is kétségeket ébresztett. – Bizonyára csupán kalózok után kutatva ellenőrzik a vizeinket.

A toroni hajó méretei impozánsak. Méretes döfőorr, felette tűzköpő, a tatfedélzetén hajítószerkezet. A Shizuname eltörpül mellette, vitorláinak felülete mintegy háromszorosa a mieinknek. Bármennyire is gyűlölöm a mocskos külhoniakat, tengeri fölényük sajnos csakugyan vitathatatlan. Zászlójelzésekkel adják tudtunkra, hogy át kívánnak szállni, majd rövidesen csáklyák kapaszkodnak a korlátokba, s a palló nagyot csattanva zuhan a fedélzetünkre.

A toroniak magasabbak, mint a Császárság lakói, de én még így is fél fejjel föléjük magasodok. Furcsa szabású öltözékük ápolatlan, valaha fehér tengerészingjeik piszkosan lógnak rajtuk. Arcukat gondozatlan durva szőrzet fedi, többük bajuszában és szakállában a korábbi étkezések maradékait vélem felfedezni. Nem sok időm marad azonban a külsejükön elmélkedni, mert amint az első a hajónkra lép, förtelmes szag csapja meg az orromat, s látom, hogy társaim közül többen akaratlanul is az orruk elé emelik a kezüket. Bármennyire is szövetségesének tekinti a Birodalom ezeket a népeket, én alig tartom őket többre az utolsó ezóknál.

Az átszállókat egy testes, feketébe öltözött alak vezeti. Fején furcsa, háromszögletű kalap, melyről valami karmazsinvörös madár farktolla lóg a vállára. Bár nem muszatasi, de kardot visel, igaz, nem taitót vagy sótót. Markolata alapján egy kézzel forgathatja a tűszerűen keskenyedő, vékony vívóalkalmatosságot. A karddal átellenes oldalon tengerésztőr lóg a széles bőrövről. Öt hasonlóan ápolatlan toroni követi, ketten vezetőjük öltözékét majmolják – mind megjelenésében, mind pedig a szagot illetően. Illetlenül bámulják a fedélzeten felsorakozott legénységet. Utánuk három még koszosabb tengerész lép a hajónkra, hatukat pedig egy mélyvörös öltözékű, teljesen kopasz alak követi. Bal karját tetoválás borítja, de képtelen vagyok kivenni, mit ábrázolhat, mintha egy örült rajzolta volna minden rendszer, vagy minta nélkül. Fegyvert nem látok nála, arca azonban magára vonja a tekintetet. Szája körül széles sávban megfeketedett a bőre, úgy néz ki, mintha szenet reggelizett volna. Ez különösen kiemeli az egyébként is furcsa toroni arcvonásait. Meggyőződésem, hogy valamilyen külhoni mágiahasználó lehet, eldöntöm, ha kenyértörésre kerül sor, elsőként őt kell ártalmatlanítanom.

– Van köztetek valaki, aki beszél emberi nyelven? – kiáltja el magát az elöl haladó ukkó a legszennyesebb köztoroni nyelvjárásban, amit életemben hallottam. Igénytelen beszéde jól illik külsejéhez és faragatlan modorához. A kapitány-szan előrelép, a sértést figyelmen kívül hagyva tisztelettel meghajol a bűzös kutyák előtt és a toroni nyelvet erősen törve bemutatkozik. Csodálom a béketűrését, nekem az eltelt néhány kate is elegendő volt, hogy elhatározzam, az ilyen disznókkal szemben semmi helye az udvariaskodásnak. Kezem a taitóm markolatát szorítja. Ha tehetném a föld színéről is eltörölném a mocskos fajtájukat.

– Mit kerestek ezeken a vizeken? Hova lesz a menés?

– Shirakavába tartunk, uram. Ahogy látja, Ashigara-szama zászlaja alatt hajózunk, ezért kérem, engedjen utunkra, mert sietős a dolgunk – a kapitány higgadt udvariassága csak tovább szítja felháborodásomat a toroni modortalansága miatt.

– És mi lenne az a sürgős ügy? Mit szállítotok, kit szállítotok?

A kapitány óvatosan felénk pillant, a szívdobbanásnyi csendet Takemura-szan határozott fellépése szakítja meg. Mélyen meghajol és bemutatkozik. Érezhető akcentussal bírja csak az ukkók nyelvét, mégis kifinomultabban használja a toroni tisztnél.

– Nem szeretnék fellengzősnek hatni, de én egy délvidékszerte ismert shamisen-művész vagyok – mondja. – Bassó Kikaró születésnapjára utazok előadást tartani.

– Ühüm

– Ezért sietős az utunk, hiszen nem szeretnénk megsérteni a Bassó Takeda-szamát azzal, hogy elkésünk lánya ünnepségéről.

– A többiek is? Azok is zenészek? – biccent felénk a toroni.

– Nem, dehogyis. Ők a kíséretem tagjai. Nem szeretnélek azzal megsérteni, hogy feltételezem, járatlan vagy a kultúránkban, de…

– Nem érdekel engem a ti kultúrátok.

– …de tudnod kell, hogy egy magamfajta híres ember nem utazik kíséret nélkül – folytatja Takemura-szan, mit sem törődve a közbevágással.

– És mit kerestek az Ashigara hajóján?

– Ashigara-szama – társunk érezhetően megnyomja a tiszteletteljes megszólítást – megbízásából tartunk a Bassó Család birtokára. Fellépésem ajándék az uramtól Takeda-szama lányának.

Míg én csendben tisztelgek Takemura-szan gyors észjárása előtt, a bárdolatlan ukkók újabb tanújelét adják modortalanságuknak, a feketeszájú visszatetsző módon vizslat a szemével. Normális esetben számonkérném az ilyenfajta illetlenségért, most azonban a béke kedvéért inkább alázatosan lehajtom a fejem. Szemem sarkából látom, hogy a fickót nem hoztam zavarba, folytatja a méricskélésemet.

– A többit minek híjják? Mi a rakomány?

Takemura-szan sorra bemutat bennünket, Eichiró-szan meghajol, mikor a nevét hallja. A szakállas ukkó mellett álló fiatalabb férfi folyamatosan jegyzetel.

– Átnézem a hajót – jelenti ki ellentmondást nem tűrően a szakállas, s választ sem várva döngő léptekkel indul a szinte teljesen üres fedélközbe. Miután ott végzett, egyetlen kurta szóval az útipasszusokat követeli, majd futó pillantás után fiatal kísérőjének adja, aki tüzetesebben is megvizsgálja őket és folytatja a jegyzetelést. Mi némán, lehajtott fejjel, szégyenkezve várunk, látom, hogy a legénység keze is ökölbe szorul a magaláztatástól, ami a saját vizeinken ér minket. Hosszú katék telnek el mire, a fiatalabb ukkó befejezi az írást, a toroniak pedig egy szó nélkül visszamasíroznak hajójukra. Miután mindenki átért, bevonják a pallót, és hogy a megaláztatásunk teljes legyen még mintegy odaköpi a szakállas tiszt:

– Jó utat.

A kapitány-szan gyorsan munkára parancsolja az embereit, de én még sokáig állok a fedélzeten, dühömben legszívesebben a tenger fenekére küldeném azt az úszó bolhafészket. De a többieknek sem akarózik beszélni, szokatlan csend ül a hajón. Mindannyian belülről emésztjük magunkat a történtek miatt. Takemura-szan szólal meg elsőként, sebtiben költött haikuja jól kifejezi az érzéseinket.

Saját földön Rab

Míg a másik pökhendin

Rajtunk jót mulat

Magam sem tudom, hogy a koppanó hangra vagy a fejembe nyilalló fájdalomra ébredek-e másnap reggel, de mire magamhoz térek, érzem, hogy a hajó erősen imbolyog. Az olajmécseseket kioltották, félhomály uralkodik, a fedélzeti nyíláson ütemesen víz záporozik a fedélközbe. Felállok, s megpróbálok talpon is maradni. Tartóoszloptól, tartóoszlopig haladva igyekszek a fedélzetre. Tudom, hogy hajnal vagy még inkább reggel lehet már, a fedélzetre érve mégis szinte éjszakai sötétség fogad. Felettünk sötétkék, fekete fellegek tornyosulnak, a napot sehol sem látni. A fedélzeten rendre végigsöpör egy-egy huszonöt-harminc rí magas hullám. Két kézzel kapaszkodok és a kapitány-szan alakját keresem, aki harmadmagával próbálja egyenesben tartani a hajót. Az orr egyenesen mutat a távoli, nyugodtabb vizek reménye felé, a messzi horizonton még látszik a viharfellegek peremén áttörő reggeli fény. A tat felé igyekszek, mikor az árboc teteje felől hisztérikus sikoltás támad.

– Kráááákeenn…

Visszafordulok az orr irányába, szívem erősen kalapál. Halványan él bennem a remény, hogy csak a hullámok, a szél és a szürkület tréfálták meg a matróz érzékszerveit. De amint meglátok két égbe meredő csápot, majd azt követően a háborgó vizet könnyedén és gyorsan szelő hatalmas testet, reményem szertefoszlik. A kapitány vakmerő lépésre szánja el magát, s a hajót hirtelen az ellentétes irányba, a vihar felé kormányozza. A Shuziname hangosan adja tudtunkra nemtetszését, a kötélzet, az eresztékek, s a hajótest egésze fájdalmasan recseg, nyikorog és sikoltozik a szokatlan manőver nyomán. Magam is alig bírok talpon maradni, miközben a hajó teljes sebességgel bukdácsol a hullámok hátán.

Kilencven kate telhet így el, mire a kráken végre feladja az üldözésünket. Tajtékot vető teste a víz alá merül, s a tekergőző csápokat elnyeli az óceán. Egy megkönnyebbült mosolyt engedek meg magamnak. Éppen a fedélközbe indulnék, amikor a hajót erős rántás állítja meg, néhány matróz sikoltva a háborgó vízbe zuhan. A szerencsétlenebbeket azonnal egy csáp húzza a mélybe. Érzem, hogy mosolyom grimasszá torzul, amint két nagyobb csápot látok felemelkedni, az egyik a recsegve tiltakozó főárbocot ragadja meg, a másik a hajó orrára kapaszkodik. A magasságos rjúszúk szent lábnyomára, hát valóban az a karmám, hogy egy Kazuki pengével az oldalamon fúljak vízbe? Azt már nem! Felidézem a bénítás igéit és szabadjára engedem a megformázott manát. Hiába. Az útjára bocsátott energiák ártalmatlanul enyésznek szét a lény elméjén. Újabb csápok tűnnek fel és söpörnek végig a fedélzeten, további matrózokat rántva a tengerbe. Takemura-szan íjjal próbálja fölvenni a harcot, de nyilai apró tüskéknek tűnnek a derékvastag csápok mellett, s azok föl sem veszik őket. Eichiró-szan kardot ránt, s villámgyors mozdulatai szinte összefolyni tűnnek, ahogy a tekergőző karok közé veti magát. Nem sokkal később Taó-szan is követi a példáját. Eichiró-szan mozgásának harmóniáját még a karok reá mért csapásai sem törik meg, egy-egy nagyobb ütés után is úgy pattan talpra ismét, mintha az is része lenne halálos táncának, hogy időnként feldöntik. Kettejük döfései és vágásai nyomán a csápok kígyó módra vissza-visszarándulnak, s társaim példáján a tengerészek és Kamekó-szan is felbátorodnak és támadásba lendülnek.

Bátor küzdelmük ellenére matrózaink rohamosan fogyatkoznak, újabb és újabb tengerészt rántanak a habok közé a hatalmas karok. Takemura-szan kezei ritmikus mozgásba kezdenek, majd előre mutató két ujjából éles fénysugár vágódik a hajó orrába kapaszkodó csápba, mire az az orrdíszt leszakítva visszahúzódik a tengerbe. A hajó eleje hirtelen a magasba lendül, elveszítem az egyensúlyom és elesek. Alig találok kapaszkodót, hogy a tengerbe ne zuhanjak, s erősen kell koncentrálnom, hogy az elmémben formálódó varázslat el ne enyésszen. Minden mágikus hatalmamat ebbe az egy igébe sűrítem, de hiába az erős félelemvarázs, a teremtmény érzelmei nem emberi léptékűek, a varázslatom ismét hatástalanul enyészik el. Társaim fáradhatatlan csapásai nyomán azonban a főárbocot tartó kar végre erőteljesen megrándul. A hajó recsegve-ropogva ismét megremeg, s újra végigvágódok a fedélzeten. Sietve talpra ugrok, Takemura-szannak azonban nem kedveznek a rjúszuk, egy a hátára sújtó kar letaglózza.

A varázslata nyomán visszahúzódott kar közben ismét feltűnik és újra fogást keres a hajón, az égett seb jól láthatóan sötétlik az oldalán. Eichiró-szan csapásai végre teljesen átmetszik a főárbócba kapaszkodó csápot, s a vihart és a csapkodó villámok dübörgését is túlharsogó visítás hallatszik a szörny felől. A hajó körüli forrni látszik a víz, ahogy a levágott végű kar a tengert csapkodja, s a lény hatalmas, polipszerű teste, melyet eddig kapaszkodócsápjaival próbált a fedélzetre vonszolni, most visszacsúszni látszik. A hajó minden ízében rázkódik a hatalmas terheléstől. Látom, hogy a levágott csáp szorítása alatt a főárboc erősen megdőlt és szilánkosra forgácsolódott. Kamekó-szan és Eichiró-szan bukdácsolva az orrba indul, hogy a másik kapaszkodókarral is elbánjon, én pedig érzem, ahogy az elmémet végre újra eltölti a varázsláshoz szükséges energia. Minden hatalmamat egyetlen erős tűzcsóva megidézésére fordítom, és megcélzom vele a szörny fejét. Varázslatom nyomán forró léghullám árad szét a fedélzeten, s a kráken emberméretű, csőrszerű szájából újabb földöntúli sikoltás fakad, mielőtt összes karját visszarántva a tenger sötét mélyére süllyed.

A hajó az oldalára nehezedő súlytól megszabadulva émelyítő billenéssel nyeri vissza végre az egyensúlyát. A fővitorla eddig bírta, a rándulás hatására leszakad és maga alá temeti a kapitányt. A hajó irányítatlanul bukdácsol a hullámok hátán, de legalább a kráken már nem fenyeget bennünket. Takemura-szannak sikerült összeszednie magát és már az eszméletlen kapitányt megpróbálja a fedélközbe húzni, a megmaradt matrózok a segítségére sietnek. Mindnyájan lemenekülünk a romokban álló fedélzetről, a kormánnyal birkózó tengerész is feladja a hiábavaló próbálkozást. A hat életben maradt matróz három eszméletlen társát rögzíti, de ahogy végigtekintek a három szerencsétlenen, egy kagylóhéjat sem adnék az életükért. Taó-szan, Eichiró-szan és Kamekó-szan egy-egy oszlopba kapaszkodik, én magam a lejárat korlátjára fonom a karjaimat. Fentről folyamatosan zubog ránk a víz, a hajó vészjósló recsegése és a tomboló szél zúgása borzalmas hangzavart kelt. Takemura-szan a közelében tartózkodó matrózokra üvölt, de az elemek dühöngésén keresztül így is alig értem a szavát.

– Képesek vagytok evezőkkel elirányítani a hajót?

– Hatan lehetetlen, uram, különösen ebben a viharban. A kormánymű pedig eltört, a hajó irányíthatatlan.

Serampang Fusze



Következik: >>Hajótörés