Fejszecsapások I.

A kezdeti megrázkódtatásból felocsúdó muszatasik gyorsan taitó- és sótógyűrűt vontak uruk köré. A selymek és acél tengerén keresztül  egy pillanatra látni vélem a Dandzsódai négy varázslóját, amint Kakubei-szan arcára vérrel és izzadsággal telt barázdákat vés a koncentrálás. Erejének maradékát az Ashigara-szama megmentésére megidézett varázsenergiák kordában tartása emészti. Hallom Jogoró-szant, amint parancsokat vakkant, mialatt a muszatasik a palota felé terelgetik a bámész tömeget. A nagyurat védelmező testőrök fegyveres gyűrűjéhez közben Asighara-szama vendégei, hűbéresei is csatlakoztak, hogy ha fegyvertelenül is, legalább testükkel védelmezzék urukat a további támadásokkal szemben. A fejetlenség felett végre kezd úrrá lenni a rend. 

Takemura-szan ura életéért aggódva keresztülfurakodik a tömegen, a legbelső védelmi gyűrűn belülre azonban ő sem léphet, így miután meggyőződött róla, hogy Ashigara-szama jó kezekben van, valamennyire megnyugodva hátrébb vonul. Három muszatasi ezalatt egy halomba húzta a támadók tetemeit, egyikük a sótójával felhasítja a ruháikat és a zsebeiket kutatja. Orgyilkosfegyverek egész garmadája kerül elő. Közelebb lépek, hogy saját szememmel megnézhessem őket, testükön számos harc csalhatatlan emléke látszik. Egyikük nő, arcát a halál fintora mellett a koponyájába mélyen felütött orra is csúfítja. Meztelen mellkasukon mindhárman balta formájú hegtetoválást viselnek. Meg kell találnom Taó-szant, ha valaki, hát ő tudni fogja, mit jelent a balta jele!
  Hamar meglelem, ugyanott hever, ahol összeesett, kétségbeesetten orvosért kiabál. Lábából bő sugárban ömlik a vér. Néhány muszatasi kiválik a sokaságból és a segítségére siet, s magam is hozzá rohanok. Gyorsan megvizsgálom a sebét, s magamban elismerően bólintok. Hálát adhat az összes felette őrködő rjúszúnak, nem sok híja volt, hogy a támadás lemetszette a lábát, de talán még meg lehet menteni. Két szolgálót forró vízért és gyolcsért szalasztok, s remélem, hogy a harctéren és a tudós irományokból szerzett tudásom együttesen elegendő lesz hozzá. Rövidesen Eichiró-szan is csatlakozik hozzánk, véráztatta ruhája és sántikálása alapján bizonyára az ő sérülése is súlyos lehet, de az arcára nem engedi kiülni a fájdalmat. 

– Korábbi támadóitokon is volt ilyen balta-tetoválás? – kérdezi. Eszerint neki is feltűnt a különös jel.

Visszagondolva, eddig sose vettük a fáradságot – vagy épp alkalmunk nem volt arra –, hogy ilyen alaposan megvizsgáljuk a támadóinkat. Tudván, hogy kíváncsi fülek gyűrűje övez minket, egyenes válasz helyett csak biccentek a sérült lábú társunk felé.

– Szerintem Taó-szan tudni fogja, hogy kik ezek. 
Jobban nem részletezem, tudomásom szerint még Eichiro-szan előtt sem ismert Taó-szan szolgálatának pontos természete. A sinobi azonban kevésé diszkrét.

– Ezt majd bizalmasan beszéljük meg!

– Taó-szan, seblázad van, jobban teszed, ha pihensz! – fojtom belé a szót, miközben magamban csendben átkozom. Küldetésünk során sokadszorra sodor már minket kellemetlen helyzetbe a nem jó időben és nem megfelelő személyek előtt elejtett szavaival. – És kérlek fogad őszinte hálámat, hogy megmentettél. Neked is köszönöm, Eichiró-szan. Látom, te is megsérültél, telepedj le mellénk, hadd kötözzelek be téged is. 

Próbálkozásom, hogy eltereljem a muszatasik és a szolgálók felkeltett gyanúját, nyilvánvalóan sikertelen, tisztán látom az óvatlan szavak nyomán szemükbe költözött gyanakvást.

– Köszönöm Fusze-szan, de ez semmiség, csupán karcolás. De lekötelezel – válaszolja a kardművész, de azért csak letelepedik, hogy elláthassam a sebét. 
– Mi sem természetesebb.
Egyszerre Kameko-szan is feltűnik a kertben, de alig pillant felénk, vad vágtában máris tör át a tömegen, hogy aztán elnyelje az Ashigara-szamát óvó embergyűrű. A tömeg résein keresztül időnként látható a meditációba merült alakja, erős koncentrációját felismerem a különösen, már-már fájdalmasan összefonott tíz ujjáról. A palota felől rövidesen öt biztos kezű kirurgus is érkezik, s Kameko-hoz hasonlóan Ashigara-szama segítségére sietnek. 

HIROSHI Eichiró

– Fusze-szan – szól Eichiró-szan –, ideje lenne visszatérni a szállásunkra. Ott megtárgyalhatjuk a történteket.

– Igen, igazad van. Attól tartok, itt már nem sokat tehetünk.

A közelben álldogáló muszatasik, látva súlyosan sérült társunk állapotát, azonnal és készségesen felajánlják segítségüket. Ketten egymás csuklóját megfogva ülőalkalmatosságot formálnak, ebbe ültetjük bele Taó-szant, miközben csendben Takemura-szan is csatlakozik hozzánk. Még egyszer végigtekintek az egyre üresebb kerten, s látom, hogy Ashigara-szama emelvénye fölé időközben vászonsátrat húztak. A legmegbízhatóbb testőrök belül, a többiek kívül, a hirtelen felhúzott építmény körül újraformálták a védőgyűrűt. Mielőtt belépünk a palotába, még éppen látom, hogy várkapu irányából tiszteletreméltó szerzetesek rohannak lélekszakadva a pavilon felé, élükön egy főpapi öltözéket viselő szerzetessel. A békét és a nyugalmat hirdető szerzetesektől ilyet én még nem láttam, az őket kísérő muszatasik is alig tudják tartani velük a lépést. 
Alig helyezkedünk el a lakosztályunkban, mikor Kamekó-szan távolról kapcsolatba lép tudatunkkal, s érzem, amint a suriken ütötte sebem összeforr. Taó-szanon látom, hogy a szerzetes rajta is alkalmazta istenétől kapott hatalmát, s kísérőm súlyosan sérült lába alig néhány lélegzetvételnyi idő alatt meggyógyult.

– Vigyázzatok! Elménkre próbálnak törni – vesz fel hirtelen védekező állást Eichiró-szan. Ő még nem találkozott a szerzetes sajátos gyógyhatalmával.

– Ne aggódj, csupán Kamekó-szan próbál minket meggyógyítani.

– Miért az elmémen keresztül?

– Nem tudom, hogyan képes rá, de hatékony. Ne szégyelld magad én magam sem tudom, hogy hat. Pedig ha valakinek, nekem tudnom kellene.

– Eszem ágában sem volt szégyellni magam! – zárja le a beszélgetést öntudatosan a kardművész.

Taó-szan közben felállt fekhelyéről és elhelyezkedett az asztal mellett. Sógót és Dzsúrót utasítom, hogy vonuljanak vissza, nem az ő fülüknek való, amit megbeszélni készülünk. Sógó a tőle megszokott aggodalmaskodással még tovább faggatott volna, de erélyesebb utasításomra végül ő is belenyugszik, hogy mennie kell.

– Kérlek, Taó-szan, oszd meg velünk mindazt, amit a balta-tetoválásokról tudsz!

– Hallottam már ilyesmiről, ilyen jelet Haka Baltái viselnek. Mint tudjátok, Haka szektái a hálált imádják, a Balta klánja pedig közöttük is kiemelkedik a fanatizmusával. Többek, mint felbérelhető gyilkosok. Azt beszélik, megtiszteltetésnek tekintik és már-már örömmel várják a lehetőséget, hogy öngyilkos küldetésre indulhassanak. Keresik és osztják a halált, legyen az a sajátjuk, vagy az áldozaté. Titokzatos és szerencsére ritka gyilkosok. 
– Megbocsássatok, hogy közbevágok – hajol meg Takemura-szan –, de úgy gondolom, tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ők a Haka baltái voltak, és az is, hogy ki bérelte fel őket. Nekünk hamarosan így is, úgy is indulnunk kell, lehetőleg még az éj leple alatt. A felbolydulást kihasználva feltűnésmentesen feljuthatunk a hajóra. Ugyanis nekünk a ti uratok  és Ashigara-szama egybehangzó utasítása alapján más dolgunk van, ha nem felejtettétek el. Azzal kell foglalkoznunk, nem pedig a bosszúállással, vagy egy sinobi-szekta felszámolásával!

– Természetesen nem felejtettem el! – szólok vissza talán kicsivel élesebben a kelleténél. – Ha ez az Asighara-szama által ránk bízott feladatot hátráltatja, akkor nekem sem célom túl sok időt az orgyilkos-klánra pazarolni. De ha megengeded, azért szeretnék minél többet megtudni arról, mivel állunk szemben.
Alapvetően osztom ugyan a dalnok meglátását, de a régi szokásokat nehéz levetkőzni. Az én stratégiámban a védelem első lépése a támadás, nem a továbbállás.

– Ne felejtsük el – veti közbe Eichiro-szan –, hogy ha nem lettünk volna a Cseresznyéskertben, Asighara-szama most halott lenne.

– Ez szinte bizonyos, és én mindenképpen hálás vagyok, amiért megvédtétek uramat – hajol meg felénk Takemura-szan.

– Természetesen, hiszen ez kötelességünk. Arra célzok csupán, hogy Shinzaemon-szama azt a megbízást adta nekem, hogy álljak mindenben Asighara-szama rendelkezésére, és úgy vélem, életének megvédése ebben nem kis fontossággal bír.

– Teljesen igazad van, kedves Eichiró-szan, de uram pedig azt kérte, hogy mihamarább kelljünk útra, és a veszélyeztetett tartományokat felkeresve akadályozzuk meg a Koroda Kocsikoba halála miatt küszöbön álló háborút. És lehetőleg védjük meg Bassó Takeda lányát. Asighara-szama megmentése nagy szolgálat volt, de nem kívánja, hogy támadói után nyomozzatok. Uram muszatasijai, valamint a Kivizsgáló Hivatal, a Dandzsódai hivatalnokai nyilván mind keresni fogják a megbízót. Én pedig, velük ellentétben, a magam részéről nem vagyok jártas az alvilág viselt dolgaiban és nem is szeretnék lesüllyedni oda.

– Egyetértek veled, Takemura-szan – felelem –, ugyanakkor osztom Eichiro-szan véleményét is, aki a mi urunk szolgálatában mindent elkövet, hogy tudása legjavát adja. Eichiro-szan, kérlek vedd figyelembe, hogy urunk azt kérte, mindenben álljunk Asighara-szama rendlekezésére. Az ő kívánsága pedig az, hogy adjunk kíséretet a nagyúri házakhoz menesztett küldöttségének.

– Értem, természetesen a te szavad dönt, Fusze-szan. Ha azt mondod, menjünk, én melletted leszek.

– Köszönöm, jó dolog egy megbízható szövetséges ezekben a nehéz időkben. Mit gondolsz Takemura-szan, az ajtónk előtt várakozó négy muszatasit elbocsássuk, vagy tartsanak velünk?

– Azt gondolom, hogy ők a palota és a város védelmére esküdtek fel, nem volna helyénvaló őket magunkkal vinni, még ha hajlandóak is volnának rá. A hajón a két küldöttségben összesen ötven muszatasi utazik majd velünk, kétlem, hogy épp erre a négyre lenne még szükségünk az úthoz.

Alighogy elrendeztük a beszédet, Kameko-szan lép a lakosztályba. Tartása megtört, fáradt, s mintha világ életében azt várta volna, hogy mellénk ülhessen az asztalhoz, jószerivel lerogyik közénk. Takemura-szant csak a jólneveltsége tartja vissza attól, hogy lerohanja és ura állapotáról érdeklődjön, de pillantása ékesebben beszél ezer szónál. Kamekó-szan kifújja magát.

– Ti jól vagytok?

– Az én állapotom változatlan – mondja Eichiro-szan. – Kérlek ne haragudj, de csak későn értesültem róla Fusze-szantól, hogy elmémen keresztül te próbáltál meggyógyítani.

– Oh, igen. Mennyire súlyos az állapotod? Kérlek, adj egy kis időt, mielőtt újból megpróbálkozok a gyógyításoddal – össze-összeakadó nyelve és elméjének csapongása mérhetetlen fáradtságról árulkodik. – Asighara-szama a körülményekhez képest jól van – teszi még hozzá gyorsan Takemura-szan követelőző pillantását észrevéve.  

– Ez természetes – válaszol Eichiro-szan a kérdésre ­–, nem kívántalak apró-cseprő gondjaimmal tovább terhelni, hisz látom, eddig cipelt terheid súlya alatt is majd összerogysz. Pihenj!

– Köszönöm. Asighara-szama élete nagyon kevésen múlott, én magam nem tudtam belépni az elméjébe, így meggyógyítani sem, de Kakubei-szan mágikus ráolvasásai szerencsére  nem engedték elszakadni azt a hajszálnál is vékonyabb szálat, ami az élethez kötötte. Végül Ogin papjai érkeztek hozzá lóhalálában, és végleg visszaparancsolták a távozni kívánó lelket testébe. Rendkívül gyenge és még eszméletlen volt, mikor eljöttem, de a sebe immár beforrt. Fel fog gyógyulni.

– Kamekó-szan, köszönöm, amit az uramért tettél – hajol meg Takemura-szan.

– Sajnálom, hogy nem tudtam többet tenni. De adjunk hálát Kaorakunak, hogy az események végül jó fordulatot vettek.

Elcsendesülünk, s mindannyian a gondolatainkba merülünk. Némán üldögélünk majd' egy fertályórát, miközben a hűlő tea illata betölti a szobát. Eichiró-szanon látom, hogy számára a csendes elmélkedés nem csak lelkének, de sérült testének is jót tett, Kamekó-szan hatalma végül nyilvánvalóan őt is kezelésbe vette.

Intézkedek, hogy a szolgálók leszedjék a teaszertartás maradványait az asztalról, s ahogy eltávoznak, elcsendesül a palota ezen szárnya is. Azonban egyszerre halkan kopogtatnak.

– Lépj be!

Ikiyo Szannoszuke, a vár háztartásmestere áll az ajtóban, ugyancsak fontos ügyről lehet szó, ha ilyen késői órán személyesen keresett fel minket. Ő és az őt kísérő öt muszatasi mélyen meghajolnak, mi is viszonozzuk a köszöntését.

– Üdvözlünk Szannoszuke-szan, miben lehetünk a segítségedre?

– Kérlek, elsősorban engedjétek meg, hogy kifejezzem Jogoró-szan, valamint a saját magam és a palota összes lakójának nevében a hálánkat, amiért megóvtátok Asighara-szama életét. Kérlek, szóljatok, ha valaha, bármiben is a szolgálatotokra lehetek. 
Újabb meghajlását büszkén viszonozzuk.
– Érkezésem másik oka pedig, hogy tolmácsoljam Jogoró-szan kérését. Arra kér benneteket, hogy találkozzatok vele napkeltekor, a szatudatorik előtt a Cseresznyéskertben, hogy hálát mondhasson és megjutalmazhasson a tetteitekért.

A szatudatori-szertartás említésére felélénkül fáradt elmém.

– Megbocsáss, Szannoszuke-szan, miféle szatudatorikról beszélsz ?

– A palotaőrség szolgálatban lévő tagjai kérvényezték, hogy véget vethessenek az életüknek, amiért a hibájuk folytán ilyen események megtörténhettek. – Nem kell részleteznie, hogy mely eseményekre gondol.

– És ki hagyta jóvá?

– Természetesen Jogoró-szan.

– Ő is felajánlotta életét urának? – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy szándékosan teszem fel az udvariatlan kérdést, de Jogoró-szant eleddig felelőtlen helytartónak ismertem meg, mindig is úgy gondoltam, hogy hivatalát sokkal inkább születési előjogként kapta, semmint személyes képességeivel érdemelte ki. Eichiró-szan és Takemura-szan pillantása azonban kétséget sem hagy afelől, hogy modortalan voltam. Megint! Nyilvánvalóan rangunkon felül áll az ilyen dolgokba avatkozni, én azonban sajnos elmulasztottam etikett-órákat venni, miközben a Muszeigan felől fenyegető démonoktól védtem a Birodalmat.

– Ashigara-szama még nem tért magához – tér ki az egyenes válasz elől Szanoszuke-szan.

– Kedves Fusze-szan, Jogoró-szan, nem pusztán a palotaőrség parancsnoka. Az egész városért felelőséget visel, ilyenformán közvetlenül nincs befolyása az őrségre. De egész biztosan tudom, ha Ashigara-szama felépül, Jogoró-szan az elsők közt lesz, aki felajánlja életét atyjának – csorbítja Takemura-szan a bárdolatlanságom élét.

– Takamura-szan, jól tudod, időnként műveletlen földművesként tudok viselkedni. Képzetlenségem okán kérlek bocsásd meg szavaimat, ahogy téged is arra kérlek Szanoszuke-szan, nézd el bárdolatlanságom.

– Senki nem veti szemedre a bárdolatlanságot, de vigyázz, mindig legyen lehetőséged arra, hogy, ezt a másik fél tudomására hozd – Takemura-szan nyilván átlát rajtam, tudja, hogy Jogoró-szan iránti haragom tüze nem hunyt ki ilyen könnyen. – Egy hevesebb muszatasi nem biztos, hogy kivárja a szabódásodat egy-egy meggondolatlan szóért.

– Rendben, Takemura-szan, köszönöm a leckét – hajtom meg a fejem. – Meg fogunk jeleni, Szanoszuke-szan.

– Gyáva féreg! – Préselődik ki ajkaim közül a háztartásmester távozása után.

– Úgy látom, neheztelsz Jogoró-szanra – szól Eichiró-szan –, megosztod velem a haragod okát?

– Elmondom szívesen. Nem értettem egyet azzal, hogy Jogoró-szan megvádolt bennünket, hogy a háborúnkat az ő városába hoztuk. Számonkérte rajtunk, hogy amikor minden bokorban ellenségünk lapult, miért nem jelentkeztünk az őrségnél. Kiben bízhattunk akkoriban? Csak magunkban! Felelőtlenséggel vádolt minket akkor, mikor minket támadtak meg! Hol van az ő felelőssége, amikor fényes nappal sinobik támadnak az ő városában az utazókra?. Könnyű a halálba küldeni a palotaőrség amúgy értékes katonáit.

– Fusze-szan, hadd kérjem elnézésedet, de úgy vélem, rosszul ítéled meg a helyzetet. A palotaőröknek sokszor csupán egyetlen vagyonuk van, a becsületük. A történtek után ennek visszanyerésére most egyetlen lehetőség kínálkozik, a szatudatori. Amit uruk engedélyezhet, aki Jogoró-szan. Neki magának azonban Ashigara-szama az ura, az ő szatudatoriját ezért egyedül Ashigara-szama engedélyezheti. A palotaőrség nem végezte el a kötelességét, nem óvta meg a fenyegetéstől a nagyurat, ami kis híján az életét követelte. Szerencsések, azok, akik ilyen mulasztás után a szatudatorira engedélyt kapnak, hiszen – és most bocsásd meg a szóhasználatom –, letolt gatyával érte őket a támadás. Épp annyival később kaptak észbe, amennyivel előbb mi cselekedtünk.

– Igazad van, Eichiro-szan, bocsánatotokat kérem mindannyiótoktól. Elragadtak az érzelmeim, szavaim megelőzték gondolataimat.

Lefekvés előtt még utoljára kitekintek az óvárosra, látom, hogy a tüzek nagy részét már visszaszorították. A leégett rész siralmasan fest, körülötte kódzák, csóinok és rakiminek sürgölődnek, mint megannyi hangya.

Serampang Fusze


Következik: >>Fejszecsapások II.