Toroni vizek I.

Induláshoz készülődünk a szobánkban, mikor felfigyelek rá, hogy Dzsúró szemei elkerekednek. Megdöbbenve mered Eichiro-szan új kardjára. Akár még sértő is lehetne, ahogy a fegyvert bámulja, ha arcáról egyútal nem az őszinte megilletődöttség és tisztelet sugároznának. Láthatóan nehezen találja a hangját.

– Uram, kérlek bocsásd meg a tiszteletlenségem, de megkérdezhetem, hogy hol jutottál hozzá ahhoz a kardhoz?

– Ashigara-szamától kaptam ajándék gyanánt a neki nyújtott szolgálatokért.

Dzsúró nagyot nyel.

– Uram, én csak egy egyszerű paraszt vagyok, de úgy hallottam, a kard a muszatasi lelke – hangja elcsuklik. – Kérlek, engedd meg, hogy lerójam a tiszteletemet! – választ sem várva, térdre borul és földig hajol a kard előtt. 
Mikor végül felegyenesedik, a szemében könnycseppek ülnek. Eichiró-szan egyre nyilvánvalóbb érdeklődéssel fordul felé.

– Netán láttad már ezt a fegyvert valahol?

– Igen, uram.

– Dzsúró, hol láttad te ezt a kardot ennek előtte? – érdeklődik immár Takemura-szan is. A megkérdezett félénken kezd a történetébe.
– Hát, őőő, Kabeji Todaraki tábornok oldalán, természetesen. Ő viselte egészen a halála napjáig. Úgy tudtam, azután örökre eltűnt, nem is reméltem, hogy még életemben újra láthatom. Sokan keresték, maga Jodzson Hidetada-szama is heteken keresztül kutatott utána, de hiába. Egészen a mai napig nem került elő.

– Te harcoltál a tábornok oldalán, vagy találkoztál vele?

– Igen, uram, volt szerencsém ismerni a tábornok urat.

Mindenki érdeklődve néz a parasztra, akit ezidáig egyszerű halászként és hegyi vezetőként ismertünk. Egyedül Kamekó-szan arcán látok egy sejtelmes mosolyt, ami arra enged következtetnem, hogy ő már ismeri a történetét.

– A tábornok személyes tisztiszolgájaként volt szerencsém szolgálni a felkelés során. Egészen az utolsó napokig mellette harcoltam és büszkeséggel tölt el a tudat, hogy egy alkalommal a barátjának is nevezett. A háború szüneteiben szívesen mesélt a kardról, melyet maga az Égi Fény, a Tennó adományozott neki a szolgálataiért, közvetlenül a Pusztulás Napjait követően. Fiatalon elhunyt gyermeke után Kensainak nevezte el – szomorkásan elmosolyodik. – Sokat kesergett azon, hogy egy ilyen pompás Kazuki-penge nem való egy hozzá hasonló hadvezérhez. Mindig azt mondta, egy ilyen fegyver sorsa az, hogy a csatában forgassák, nem pedig, hogy egy tábornok oldalán tétlenkedjék.

Dzsúró szeme az emlékek hatására ismét könnyel telik meg. Számomra egy sótó és taitó csupán jelképe annak, hogy magam is muszatasi vagyok. Olyannyira nem tulajdonítok nekik egyéb jelentőséget, hogy még a forgatásukat sem sajátítottam el. Miközben azon elmélkedem, hogy talán megkérem Eichoró-szant, ismertessen meg legalább a használatuk alapjaival, ő meglepő dolgot művel. Maga is letérdel és fejet hajt a parasztkatona előtt.

– Engedd meg, hogy én is tisztelegjek a nagy tábornok segédje előtt. Biztosíthatlak, megfelelő kezekbe került a kard, nem hozok szégyent az előző tulajdonosa nevére.

Dzsúró viszonozza a meghajlást.

– Nagy öröm ez számomra, hogy életemben még egyszer láthattam a kardot, ami Todaraki-szama lelke volt, és leróhattam előtte a tiszteletemet. Köszönöm nektek a hozzám való jóságotokat.

Óvatosan én is kihúzom a kardom és a pengéjébe mart kanjiból örömmel látom, hogy az is a legendás Kazuki-klán egykori kovácsműhelyéből való. Egyre erősödik bennem az elhatározás, hogy a használatát el kell sajátítanom.

Készülődés közben meglátogat bennünket a Kivizsgálói Hivatal Ashigara-szama udvarában szolgáló négy varázslójának legidősebbike, csontra fogyott alakja még útitársaim magasságát sem éri el. Futólag már találkoztunk, de még nem mutattak be bennünket egymásnak. Most megtudjuk, hogy Ishida nevem Isida Tobeinek hívják és Ashigara-szama kérésére ő vezeti az egyik küldöttséget, amivel együtt fogunk utazni. Meghív, hogy tartsunk vele, amikor egy óra múlva kíséretével útra kel a palotából. Noha kissé távolságtartó, karót nyelt modora alapján nem tartom valószínűnek, hogy valaha is össze tudnánk barátkozni, de udvarias invitálását szívesen elfogadjuk. Távozás előtt még egy passzust is átad, melyben Ashigara-szama felkéri barátait és szövetségeseit, hogy támogassák útjukon a passzus viselőjét, és viseltessenek iránta segítő, baráti jószándékkal. Ashigara-szama aláírásával és pecsétjével ellátva ez az udvarias kérés óriási súllyal bír a délvidéken. Taó-szan közben a jogirit kísérő muszatasikat látja el utasításokkal Nao-szan fegyverének és holttestének hazajuttatása ügyében.

Tobei-szan távozását követően megkérem Dzsúrót, és Sógót, hogy hagyjanak bennünekt magunkra, majd útitársaimhoz fordulok.

– Úticélunkról szeretnék beszélni veletek, el kell döntenünk, hogy merre tovább. Valamelyik követséggel tartunk-e a háborúra készülő amatukhoz, avagy magunk folytatjuk az utunkat a Bassó Családhoz. Én hiszem, hogy a Császárság sorsa függ attól, képesek vagyunk-e megváltoztatni a jóslatok rendeléseit, ezért úgy vélem, a mi feladatunk Bassó Kikaró halálának megakadályozása kell, hogy legyen. Nem látom értelmét annak, hogy a Koroda Szótó-szamához induló küldöttséggel tartsunk, ahol Shinzaemon-szama embereinek a megjelenése akár még ronthatja is a tárgyalások esélyeit, s úgy vélem, a Kirikó Családhoz menesztett követséget sem tudnánk érdemben segíteni, hiszen annak a konfliktusnak a hátterét pedig csupán felületesen ismerjük. Kérem tehát a véleményeteket, ti mit gondoltok arról, melyik tartományt vegyük célba? Sajnos, ha a Bassó-tartományt választjuk is, nem garantálhatom, hogy időben érkezünk, de meggyőződésem, hogy meg kell próbálnunk. Az első két virág halála között két hét telt el, ha ez így folytatódik, akkor már csak tizenegy napunk maradt a harmadik lány megmentésére.

– Egyetértek, de sokat gondolkodtam a jóslatokon, és arra jutottam, hogy nem tudjuk megakadályozni a beteljesüléseket. Viszont felhasználhatjuk Bassó Kikarót, hogy felderítsük, kik állnak a jóslat mögött – a Taó-szan szavaiban megbúvó fatalizmus megrémít, én még nem készültem föl, hogy belenyugodja a jövendölések megváltoztathatatlanságába.

Kameko

– Lehet egyáltalán tenni egy jóslat ellen? – teszi föl Takemura-szan a mindnyájunkat foglalkoztató kérdést. – Tudunk arról, hogy valaki meggátolta akár egynek is a beteljesülését?

Kamekó-szanra nézünk, ez az ő területe. Rá jellemző módon részletes magyarázatba kezd a próféciák és jóslatok természetéről.

– A közhiedelem szerint a próféciák megváltoztathatatlanul megjósolják az eljövendőt, s ez túlnyomórészt nem is áll távol az igazságtól. A jövő azonban mégsincs kőbe vésve – bizonyos döntések nincsenek és valószínűleg nem is lehetnek elrendelve, ezeket mindenképpen meg kell még hoznunk, ha eljön az ideje –, ezért számos úgynevezett elágazó prófécia is létezik. Hogy megértsétek, mire gondolok, képzeljétek el úgy a jövőt, mintha egy fa volna. Ezerfelé ágazik és a világ sorsa bármelyik ágat követheti. Az ágakon pedig mint gyümölcsök sorakoznak a jövendölések, melyek a jövő adott vonalának történéseit előrejelzik. Az elágazásokban azonban az elágazó jóslatok ülnek. Ezek beteljesülése, vagy be nem teljesülése dönti el azt, hogy adott ponton merre fordul a jövő, melyik ágon halad tovább a történelem, s ezáltal meghatározza az eljövendő események egész láncolatainak az alakulását is. Ahogy egyik, vagy másik irányba fordul általuk a sors, úgy halnak el akár egész prófécia-láncolatok, melyek a másik ágon helyezkedtek el.
Rendem évszázadok óta kutatta és rendszerezte a jövendöléseket, és számos olyat ismerünk, melyek beteljesülését megakadályozták, s a jövő ilyenkor új irányt vett. Megint mások azonban éppen attól, vagy annak ellenére váltak valóra, hogy ellenlépéseket tettek ellenük. Ráadásul elképzelni sem tudom, hogy menyi olyan létezhet már, amiről pedig még csak föl sem ismertük, hogy a bekövetkezése valamely korábbi elágazás miatt esetleg már régesrég meghiúsult. Rengeteg munkát fektettünk abba, hogy összegyűjtsük a Császárság próféciáit és a segítségükkel megpróbáljuk a lehető legpontosabban felvázolni ezt a fát, ami a jövőnket jelképezi, hogy ezáltal kikövetkeztethessük az eljövendő események lehetséges következményeit és kísérletet tehessünk a sors alakítására. Azonban a próféciák gyakran sajnos csak metaforái az eljövendő eseményeknek és ritkán adnak egyértelmű iránymutatást, ami rendkívül megnehezíti az értelmezésüket. Ezért amikor elemezzük őket, egészen a valóra válásukig nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy jól értelmezzük-e az utalásaikat. Hogy egy jóslat megváltoztatható-e, elágazik-e általa a jövő fája, gyakran csak utólag, a bekövetkezett események ismeretében derül ki egyértelműen, következtetéseink ezért többször is pontatlannak, vagy akár tökéletesen tévesnek bizonyultak. Mindazonáltal én is úgy vélem, hogy kötelességünk a legjobb tudomásunk szerint cselekedni; s mivel Takuan mester próféciája igen sötét jövőt fest elénk, ezért nincs más választásunk, mint hogy legalább megpróbáljuk megakadályozni a beteljesülését.

Amikor végre szóhoz jut, Takemura-szan hozzám fordul.

– Fusze-szan, nem akarok beleszólni a feladatod teljesítésébe, de én pedig azt gondolom, hogy nektek is a Koroda-szamához menesztett küldöttséggel kell tartanotok. Hiszen uratok birtokán történt a sajnálatos szatudatori, Shinzaemon-szama azért küldött benneteket, hogy közbenjárjatok Koroda-szamánál.

– Rosszul tudod, Takemura-szan, nem bontották ki neked az igazság minden ágát. Uram és Koroda-szama viszonya háború kitörésével fenyeget. Shinzaemon-szama nem azért küldött bennünket, hogy ennek megakadályozása érdekében magunk keressük fel a Koroda-klánt, hanem, hogy Ashigara-szamát kérjük fel a nevében a közbenjárásra. Hisz uram is ismeri urad mérhetetlen diplomáciai érzékét és befolyását, amivel ezt a kitörni készülő háborút megakadályozhatja. Úgy véli ez a délvidék érdeke is, hiszen egy ilyen konfliktus elmérgesedése vérbe boríthatja a déli tartományokat. Attól tartok, Koroda-szama gondolkodását most elködösítené az a fájdalom, amit a lánya elvesztése miatt érez….

– Bocsánat, hogy a szavadba vágok, de mégiscsak úgy vélem, hogy politikailag jelzésértékkel bírna, ha Shinzaemon-szama nem csak egy harmadik személyt küldene a konfliktus rendezésére, hanem értékes embereit menesztené, mintegy túsznak.

– A Családok konfliktusának elmérgesedését megelőzendő Shinzaemon-szama egyik unokaöccse már évek óta a Koroda-birtokon vendégeskedik túszbiztosítékként – válaszolom egyre türelmetlenebbül. – Ahogy Kocsikoba-szan pedig uram vendégeként élt már gyermekkora óta. Éppen ettől annyira kényes kérdés a halála. Eichiró-szan, te mit gondolsz?

– Fusze-szan, nem kívánom felülbírálni a döntésedet, egyetértek szavaiddal – hajol meg.

– Én pedig nem tudtam, hogy a próféciák elágazhatnak – szól Taó-szan. – Így már én is a Bassó lány megmentését választanám.

– Shinzaemon-szama határozott utasítása az volt, hogy mindent tegyünk meg, hogy Ashigara-szama közbenjárását elnyerjük, ezt pedig megszereztük – próbálom lezárni Takemura-szan parttalan akadékoskodását. De hiába!

– Az előbb megismert Tobei-szan nagyon jó diplomata, és jártas a klánpolitikában. Ő biztosan meg tudja mondani mi a helyes döntés ebben a helyzetben.

– Rendben, akkor kikérem Tobei-szan véleményét is. De továbbra is úgy vélem, a puszta jelenlétünk is komoly gondod okozhat a Szótó klánnál. – „Vagy a viselkedésem”, teszem hozzá keserűen gondolatban az elmúlt napokban ejtett ballépéseim tapasztalata alapján.

Mire a kapuhoz érünk, a küldöttségeket kísérő muszatasik már mind az ötvenen ott vannak, néhányan díszes ruhájukat és páncéljaikat is felöltötték. Körülöttük utazóládákkal, csomagokkal megrakott hordárok várakoznak. A csoportosulásból  egy szélte-hossza egy, joviális arcú muszatasi-hivatalnok siet elénk mosolyogva. Bemutatkozik, Dakei Iharának hívják, ő a második diplomáciai küldöttség vezetője. Nem csak testileg, de személyiségében is gyökeres ellentéte Tobei-szannak. Közvetlen, barátságos modorával vidám, életigenlő, férfi benyomását kelti, örömmel veszem, hogy mellénk szegődik az úton.

A kikötő felé haladva látom csak igazán, hogy a rengés és a tűz micsoda pusztítást okozott. Összedőlt, leégett épületek tucatjaitól feketéllik az óváros szigetének keleti negyede. De a lakosok sem lopják a napot, máris látható a munkájuk eredménye. Kétségem sincs felőle, hogy rövidesen nyoma sem marad a pusztulásnak.
Hajónk, a Shizuname békésen billeg a kikötő vízén. „Fodrozódás a tükörvíz színén”. Jó név, remélem szerencsét hoz az utunkra, noha a hajó méretei alapján – hossza talán huszonöt, szélessége legfeljebb hat rí lehet – már most látom, hogy az utazás első szakaszán valószínűleg szűkösen leszünk. A fedélzetről a kapitány siet elénk, majd rövid bemutatkozás után – Tsiba Unikeinek hívják – a kétfelé osztott fedélközbe vezet bennünket. Itt némi fennakadást okoz, hogy noha az egyik felében kajütöket alakítottak ki, ám csupán hármat, melyből egyet-egyet Ihara-szan és Tobei-szan részére ajánl fel. Úgy fest, hogy a mi érkezésünkre nem készült fel a jó kapitány, s Tobei-szan kényszerül felvilágosítani  a jelenlétünkről. A kapitány szégyenkezve szabódik és zavarában a harmadik kajütöt ajánlja fel ötünk számára, de a szűkös lakrészben két, legfeljebb talán ha három ember elfér. Ötünknek azonban már egymás hegyén-hátán kellene aludnunk.

Kamekó-szan oldja fel a kínos helyzetet a felajánlásával, miszerint ő szívesen elalszik a muszatasik számára fenntartott közös alvótérben, Takemura-szan ellenben azonnal kijelenti, hogy ő nem alszik közös helyiségben az idegen muszatasikkal, ezért igényt tart a kajütre. Nem szívesen osztanám, meg vele az egyetlen megmarad lakrészt, és igazság szerint távolról sem ez lesz az első eset, hogy katonák között hajtom álomra a fejem, ezért végül döntésre jutok.

– Ha Shinzaemon-szama akár csak egy embere is a közös térben alszik, akkor minden embere a közös térbe alszik! Kapitány-szan vezess kérlek a legénységi szállásra!

Ő hálásan meghajol és az átjáró felé int, én pedig sietve követem, hogy a legmegfelelőbb helyet foglalhassam el odaát. Igyekszek a tartósító hordóktól távol elhelyezkedni, de lehetetlen elkerülni a sós, ecetes szagot. Mire a poggyászomat bepakolják és végzek az elrendezkedéssel, a vitorlákat is kibontják és a Shizuname útra kell.

Felsétálok a fedélzetre, hogy búcsút intsek Kobu gyönyörű városának, az óvárost megkoronázó hófehér palota távoli hátterében vidáman csillog a szirtfalakon az ezernyi apró vízesés. Még órákig élvezem a tenger illatát, a szél játékát a bőrömön, idővel azonban felfigyelek rá, hogy a hátam mögötti korlát mentén sorra gyűlnek a tenger betegei. Mosolyom szélesre húzódik, amikor Takemura-szan is felbotorkál a fedélzetre. Nyoma sincs már a magabiztos udvaroncnak, ahogy áthajol a korláton és kiadja magából a reggelit. Jókedvűen figyelem kényelmetlen helyzetét és elgondolkodom: vajon erre is előír valamit az etikett?

Utunk második napján Eichiró-szan korábbi ígérete szerint elbeszélgetünk a muszatasik útjáról. Bevallom, nem ismeretlen számomra az, amit elmond, hisz magam is muszatasinak születtem. Ami meglep a hegyekben, a Köd teremtményei ellen vívott harcos évek után, az az, hogy mindez mennyire fontos a Birodalom többi, sűrűbben lakott részein. 

Ihara-szant legnagyobb örömömre jól ítéltem meg, valóban közlékeny és szórakoztató társaságnak bizonyul. Azonban bármely kitartóan faggatom is beszélgetéseink során, sajnos sem ő, sem Tobei-szan nem foglal állást abban kérdésben, hogy elkísérjük-e a Koroda-birtokra tartó küldöttséget. Utóbb végiggondolva belátom, hol követtem el a hibát. Kétségeimet hallva mindkét diplomata első kérdése az volt, hogy Ashigara-szama vajon mit tanácsolt. Miután a nagyúr maga sem adott nekünk egyértelmű utasítást, s ezt elárultam nekik, már nem segíthettek rajtam a legfurmányosabban feltett kérdések sem. Egy olyan kérdésben, amiben uruk nem nyilvánította ki akaratát, ők sem fognak nyíltan állást foglalni. Olyan ügyesen térnek ki az egyenes válasz elől, hogy úgy érzem magam, mintha egy átlagosnál is nyálkásabb angolnát próbálnék puszta kézzel megfogni. Csak remélem, hogy Takemura-szan azért meggyőzhető lesz, hogy a Bassó birtokára kell tartanunk. Eichiró-szannal, Kamekó-szannal és Taó-szannal újra számbavesszük a lehetőségeket, de hiába töltünk hosszas órákat a megbeszéléssel, a helyes döntés meghozatalának felelőssége az enyém, s bármennyire szeretném, ők sem veszik, nem is vehetik le ennek terhét a vállamról.

Takemura-szant végül a szokásos helyén, a korlát mellett találjuk meg, sápadt arca még mindig elégtétellel tölt el a vitával töltött órák miatt. Amikor felfedezi az érkezésünket, igyekszik összeszedni magát.

– Áh, Fusze-szan, minek köszönhetem a váratlan felbukkanásotok?

– Beszéltünk a diplomatákkal, de tőlük sem kaptunk egyenes, vagy akár használható választ.

– Igen, ez jellemző rájuk. Diplomaták.

Legszívesebben a tengerbe hajítanám. Ha ezt tudta, miért járatta velünk a bolondját, amikor a megkérdezésüket tanácsolta? Lenyelem a haragom és higgadtan tájékoztatom a döntésemről, amit szerencsére további vita nélkül tudomásul vesz és biztosít, hogy Ashigara-szama utasításának megfelelően természetesen továbbra is velünk tart. 

Serampang Fusze


Következik: >>Toroni vizek II.