Obata, a palotaszárny intézője a szertartás előtt két fertályórával kelt. Mindannyian úgy öltözünk, hogy méltóképpen tiszteleghessünk a halálba menők előtt. Máris ránk telepszik a szatudatori-szertartás csendes, méltóságteljes hangulata.
A Cseresznyéskertben már eltüntették a tegnapi harcok nyomait, s mire mi megérkezünk, már népes sereglet gyűlt össze a szertartás helyszíne körül. A palotaőrségből harminc szamurájt számolok össze, akik hat sort alkotva néma csendbe burkolózva ülnek tömeg által körbevett téren. Hófehér öltözékben, szemüket lehunyva imádkoznak. A kertben Ashigara-szama emelvénye az egyetlen építmény, amit még nem bontottak el tegnap óta, Ivama Kakubei várakozik mellette türelmesen. Karikás szemeiből csak úgy süt a fáradtság, láthatóan az eltelt éjszaka sem bizonyult elegendőnek, hogy kipihenhesse fáradalmait. Megérkezésünkkor a fegyveres őrök egy emberként hajolnak meg felénk, mindannyian hálájukat fejezik ki uruk megmentéséért. Bevallom nem ismeretlen a tiszteletnek ez a jele számomra, hisz a hegyi falvak és kolostorok lakói mindig nagy tisztelettel viseltettek az őket óvó fegyveres különítmények iránt, de ez, most ha lehet még megtisztelőbb. Rangban felettem állók is egyenrangúként köszöntenek, sőt tisztelegnek csapatomnak. Még a vaskrizantémok is meghajolnak. Rövidesen feltűnik Ashigara-szama is, mögötte ötfős ágyas- és húszfős testőrkísérete, mellette Jogoró-szan és két fiatalabb gyermeke lépdel. Örömre szolgál látni, hogy a nagyúr segítség nélkül, a saját lábán érkezik, noha mind rajta, mind fián kiütköznek a fáradtság, a kialvatlanság jelei. A pavilon fedte emelvényre érve Ashigara-szama szeme körbejár a néma tömegen, majd jellegzetes mély hangja töri meg a csendet.
– Elsőként is szeretném megköszönni Serampang Fusze-szannak, Ran Taó-szannak, Kasuga Takemura-szannak, valamint Hiroshi Eichiró-szannak, hogy megmentettétek az életem. Fogadjátok hálám és kérlek, gyertek ide hozzám.
Pár szempillantásnyi időnek el kell telnie mire képes vagyok megmozdulni, s a csapatunk megindul az emelvény felé. Ashigara-szama meghajlással köszönt, családtagjai pedig majd’ földig hajolnak. Szemem sarkából látom, hogy a halálra készülők térdelő ülésben maradva, de szintén mélyen meghajolnak, így fejezik ki tiszteletüket és hálájukat uruk életéért, aminek megóvása az ő feladatuk lett volna. Ashigara-szama szavai rántanak vissza a gondolkodásból.
– Fusze-szan, Eichiró-szan, úgy tudom, ti tettetek a legtöbbet, és a legközvetlenebbül azért, hogy most itt lehessek – egy gyönyörőrű taitót tart a kezében. Egyszerű, használatban kopott, rőtvörös bambusztok, de az életemben látott legpompásabban kialakított tsuba-val készített taitó. Mestermunka!
– Fusze-szan hálámmal együtt kérlek, fogadd el tőlem ajándékul ezt a kardot. Egykor a legendás Udzsiró Jamakasi forgatta, megtisztelnél vele. – Remeg az egész testem éreztem, ahogy a hűvös reggel ellenére is elönti testemet a forróság. Igyekszek úrrá lenni a kezem remegésén. A Serampang-családot fennállása során csupán egyszer érte ehhez fogható tisztesség: ez a fegyver egy majd’ ötszáz éves holtában is legendás muszatasi kardja! Taitó, melyet egykoron a Krizantém Trón, maga a Császár keze is illetett! Tudatom csak a kardra fokuszál. Alig hallom Ashigara-szamát, inkább csak érzem a hangját, ahogy további szavait Eichiró-szanhoz intézi. Őt sem éri kisebb megtiszteltetés, ő Kabeji Todoraki tábornok egykori kardját kapja. Az alig több, mint egy évtizede elhunyt generális alakja és tettei, látszólagos szembefordulása a Birodalom békéjével, mely döntésének tiszteletreméltóságát szükségszerű bukása után végül még maga az Égi Fény is elismerte, már mostanra legendássá tették a nevét. Térde borulok, homlokommal a pavilon tatamiját érintem.
 |
| Jaekó Ashigara |
Látom, hogy Eichiró-szan értő módon vizsgálja ajándékát, képzett kardforgatóhoz hűen méltatja a pompás fegyver tulajdonságait.
– Örvend a szívem, Eichiró-szan, hogy rátermett férfi kezébe került ez a fegyver. Ran Taó-szan, Takemura-szan, ti is lépjetek elő, kérlek. Nektek is köszönöm, hogy nem késlekedtetek.
A szolgák két rend szépen hajtogatott kimonót adnak át uruknak, ő pedig társainknak. A nagyúrtól ruházatot kapni szintén hatalmas megtiszteltetés. Ashigara-szama végül a tömeghez fordul.
– Őrségem tagjai felelősnek érezik magukat a történtekért és kérték, hogy halálukkal vezekelhessenek hibájukért. Én azonban nem úgy gondolom, hogy mind a százkét szolgálatos őr hibázott volna. Azokat, akik a palotát, a kapukat és a várfalat őrizték, ezennel felmentem a történtek iránti felelősség alól, s ezért csak a Cseresznyéskertet vigyázó harminc őr számára engedélyezem a szatudatori végrehajtását! De ti, akik nem követhetitek e harminc útját, se érezzétek becstelennek életbenmaradásotokat! Attól tartok, rátok nagy szükség lesz még az elkövetkezendő időkben.
Tekintetem visszatér a kertről oda, ahol a harminc halálra készülő őr előtt a támadók pár órája kihűlt testét látom kiterítve. Szemem továbbvándorol, Kamekó-szan tőle szokatlan izgatottsággal mocorog, szemei elkerekednek. Megszólalna, de tudja, nem alkalmas a pillanat. Jogoró-szan azonban kevésbé ura az indulatainak. Atyja mögül előrelép és hirtelen mozdulattal földig hajol.
– Atyám, kérlek, engedélyezd, hogy csatlakozzak a vétkesekhez! Felelősségem nagyobb mindannyijukénál. Szégyenem kívánom lemosni nevemről!
– Nem. Terád más szerepben és téren lesz rád szükségem. Nem csak, hogy nem engedélyezem, de megtiltom, hogy végezz magadddal! – szemmel látható, hogy nem először folytatják le ezt a vitát a nagyúr eszméletre térése óta.
– Atyám!
– Elég, tudd hol a helyed!
Jogoró-szan büszke tartása egy perc alatt egy sokat dolgozott bányászéhoz lesz hasonlatos. Mintha szégyene súlya terhelné vállait, újfent meghajtja magát és megtörten lép vissza korábbi helyére. Arcán csalódottságot, szégyent és megalázottságot látok. Kamekó-szan viselkedése közben már Takemura-szannak is feltűnik. Egymásra pillantanak, szellemnyelven társaloghatnak, mert Kamekó-szan végül türelmetlenül int. Szégyenteljes dolog lenne a szertartás rendjét felszólalással zavarni, ezért inkább mellé lépek.
– Mi nyomja a szíved Kamekó-szan?
– Azonnal beszélnem kell Ashigara-szamával, amint végeztünk. És veletek is – suttogja.
– A szatudatorinak köze lehet a jóslathoz?
– EGY jóslathoz. Igen.
– Úgy érzed hibát követünk el ezzel?
– Nem… Nem tudom... De ez el van rendelve.
A tömegből ezalatt harminc muszatasi lép elő, mindnyájan a legjobb ruhájukat viselik. Egyszerre hajolnak meg Ashigara-szama felé, majd elfoglalják helyüket a halálba készülő társaik mellett. Azok kibújtatják karjukat és felsőtestüket a hófehér felsőruhából, amit azután gondosan elrendeznek a derekuk körül. A segítőik taitóikat a szatudatori szertartásnak megfelelően végigöntik a dézsákba készített vízzel. Harminc taitó egyszerre írja le az ívet, amellyel mintegy lecsapják a felesleges vizet a pengékről, s a szamurájok egyszerre lépnek társaik mögé. A kardok a levegőbe lendülnek és megdermednek, arra várva, hogy átsegítsék barátjukat, családtagjukat a halálba nyíló kapun. A szatudatorit végzők az odakészített rizspapírral fogják meg rövidkardjaik nyelét, hasukhoz illesztik a sótó hegyét és elszánt tekintettel Ashigara-szamára néznek, aki egy biccentéssel megadja a jelet. A mozdulatok tökéletesen egyszerre történnek, mintha a harminc halálba menő kezét egyazon akarat mozgatná. Így is van, ez az akarat a becsület. Az vezeti a mozdulatot, mellyel fölvágják hasukat, hogy ezzel mutassák meg lelkük valóját, hogy mi magunk dönthessük el, tiszta-e, avagy szennyezett az a lélek. Tudom, hogy földöntúli a kín, amikor a sótó pengéje átmetszi a hasfalat és szörnyű rendet vág a belek között. Csak a fájdalommal mit sem törődő acélos elme képes hang, s szinte arcrándulás nélkül tűrni ezt a kínt, melynek, mikor a kiontott vér már tisztára mosta viselője nevét, a segítő egyetlen pontos vágása vet véget. A harminc kard egyszerre sújt le, harminc fej hull a porba. Ahogy ilyen távolságból látom, sok arcot eltorzított a szenvedés, de voltak békés ábrázatok is. Ahogy föld mohón felissza a vért, látom, hogy szemeket elködösítő halál mindenkinek fáj, csak ennek a harmincnak nem. A kelő nap első sugaraival bőven buzgó vérpatakokra tekint, miközben szolgák hada lepi el a teret és tisztelettel bugyolálják az eltávozottakat a selyemből szőtt halotti leplekbe. Csönd van, eddig benntartott lélegzetem kiszakad, öklöm szorítása lazul az új kard markolatán. Száraz a szám, a lábamból kifutott az erő, bajosan tudok most felállni. Pedig nem időzhetek, Ashigara-szama feláll, hátat fordít és kísérete előtt elhaladva, elindul vissza a palota felé, Kamekó-szan pedig mint a kilőtt nyílvessző, olyan gyorsan ugrik fel ültő helyéből és indul az amatu után. Követjük szerzetes társunkat. Igyekezete nem hiábavaló, előbb az Ashigara-szamát védő muszatasik, majd maga Ashigara-szama is felfigyel izgatott társunkra, s az egész kíséret megáll. Kamekó-szan majd orraesik igyekezetében, miközben meghajol.
– Ashigara-szama, bocsáss meg, de azonnal beszélnünk kell. Nagyon fontos dolgot kell elmondanom neked.
– Rendben – bólint fáradtan a nagyúr. – Kérlek tartsatok velem!
Felzárkózunk a kísérethez. Mire a negyedik emeleti fogadóterembe érünk, többször kényszerülünk megállni, mert Ashigara-szamának nehezére esik még a mozgás, a lépcsőzés. De mindannyiszor határozottan utasítja el a felkínált segítő kezeket. A fogadóterem felfegyverkezett testőr-muszatasikkal telik meg. Belépéskor egyikük a fegyvereink átadására szólít fel, de Ashigara-szama leinti. Nagy tisztesség ez nekünk, hogy egy amatu jelenlétében viselhetjük kardjainkat. Kakubei-szan lép a terembe utolsóként, három
társa kinn marad. A szoba végében lévő emelvény felé igyekszik, hogy az amatu jobbján elfoglalhassa helyét. Jogoró-szan engedélyt kér a távozásra, de atyja nem adja meg, így ő atyja bal oldalán kap helyet. A testőrök a szoba hosszában két oldalt foglalnak helyet. Ashigara-szama leül és int, Kamekó-szan pedig előresiet az emelvény lábához. Nehéz lépést tartanom vele, árad belőle a türelmetlenség. Letérdel, meghajol, s mire jómagam is ülőhelyzetbe kerülök, ő már szól is Ashigara-szamához.
– Nagyúr, attól tartok, újabb jóslat beteljesülése kezdődött meg. Engedd, hogy megosszam veled! – Alig várja ki a beleegyező legyezőmozdulatot, már meséli is, hogy a prófécia, amit meg kíván osztani, a rendje által ismert egyszerűbb fajtákból való, mi több töredékes, de legalábbis sem előzménye, sem folytatása nem ismert. Sőt szerzője sem, egy kódex széljegyzeteként találtak rá évszázadokkal ezelőtt. Noha láthatóan csupán őt érdeklik ezek a részletek, nem képes meghazudtolni magát. Végül rátér a lényegre és átszellemülten szavalja a jövendölést.
– Első fejszecsapás: harminc fa elhull a százkettőből. Második fejszecsapás: az öreg fa is ledől.
A teremben megáll a levegő. Mindenki az emelvényen ülő nagyurat nézi, és a százkét palotaőrre gondol, akik közül harminc számára – mindnyájan Ashigara-szama monját, a lombtalan fa képét viselték – a jóslat beteljesedett. Nincs kétségünk afelől, hogy a jövendölés második fele vajon kire utal. Az „öreg fát” soha nem láttam még ennyire öregnek; végül fáradtan sóhajt.
– Kamekó-szan, van arról elképzelésed, hogy a jóslat nyomán mire kell számítanunk a továbbiakban?
A szerzetes szomorúan ingatja a fejét.
– Bocsáss meg, uram, de egészen mostanáig foglamam sem volt a sorok jelentéséről. Most viszont meggyőződésem, hogy a tegnapi és mai események valóra váltották a jövendölés első felét. Ez pedig attól tartok, azt jelenti, hogy rövidesen újabb merényletet fognak megkísérel ellened, ami a jóslat szerint az életedbe kerülhet.
Ashigara-szama bólint, jelezve, hogy maga is ugyanerre a következtetésre jutott. Kakubei-szan közel hajol hozzá, a fülébe súg valamit, a nagyúr azonban egy legyintéssel elhessenti.
– Még egyszer nagyon köszönöm mindazt, amit értem tettetek, és a figyelmeztetést is, de nektek lassan indulnotok kell. Kérlek, tegyetek meg mindent a Birodalom békéjének megóvása érdekében!
Takemura-szan az első, aki feláll, és mélyen meghajol ura felé. Követjük a példáját, Taó-szan azonban engedélyt kér a szólásra. Félek, mit fog mondani megint ebben a súlyos pillanatban, de Ashigara-szama megadja az engedélyt, hogy beszéljen.
– Az ügy talán nem olyan fontos, hogy személyed érintve legyen, de arról lenne szó, hogy a városba érkezésünkkor az egyik társunk életét vesztette. Segítségedet kérem, hogy holteste és fegyverei visszajuthassanak a családjához.
Eichiro-szanra és Takemura-szanra pillantok, arcukon szemmel látható a rosszallás a tapintatlan időzítés miatt. Ashigara-szama azonban bólint.
– Megteszem, amit tudok, de sem társatokat, sem a fegyverét nem ismertem.
– Taó-szan – szólal fel Takemura-szan. – Ashigara-szama háztartásában megvannak a megfelelő személyek, akik gondoskodni képesek a kérésedről. Nem hiszem, hogy jelen körülmények között éppen őt kellene zavarnunk ilyen semmiségekkel.
– Szót se róla, jól tettétek, hogy szóltatok – emeli fel kezét az amatu. – Rövidesen küldök hozzátok valakit, akinek beszámolhattok arról, hogy mit és honnan kell előkeríteni. Gondoskodni fogok róla, hogy minden visszajusson a társatok családjához.
Eichiro-szan és Taó-szan megköszöni és meghajolnak.
– Ashigara-szama – szólalok fel én is –, nekem még lenne egy kérésem. Bizalmas meghallgatást szeretnék kérni tőled.
– Barátaim és bizalmasaim körében vagyunk, nyugodtan beszélhetsz.
– Köszönöm – hajolok meg újra. – Úgy vélem, itt lenne az ideje, hogy személyes védelmeddel többet foglalkozz. Nem tudom, hogy a Dandzsódai mágusai tájékoztattak-e, de lehetőség van rá, hogy akár egy másik személyt ruházzanak fel a te külső megjelenéseddel, így biztosítva, hogy legközelebb ne téged támadjanak meg a merénylők. Több személyt felvértezve az ilyen védelem még hatékonyabbá tehető.
 |
| Jaekó Jogoró |
– Természetesen osztom a nézetedet – folytatom sietve –, miszerint a muszatasi bátran száll szembe minden ellene törő veszéllyel, de te a Birodalom amatuja vagy és így a Császársággal és a Krizantém Trónnal szembeni kötelességed mindennél előbbrevaló! – Talán eddig jutok a mondandómban, amikor rádöbbenek, hogy épp a délvidék leghatalmasabb amatuját oktatom ki a kötelességeiről, pont úgy, ahogy tettem ezt a hegyek között élő falusi előjárókkal. Nagyot nyelek, tisztában vagyok vele, hogy pengeélen táncolok, de úgy érzem, most már nem hátrálhatok meg. – Mivel az ellenfelet nem győzhetjük le becsületes módon, ezért az ellene vívott harc az általa alkotott szabályoknak megfelelően kell, hogy történjen, de úgy, hogy a módszernek mi állunk az élére.
– Megbocsáss kedves Fusze-szan – a mindig nyugodt Takemura-szan hangja most cseppet sem oktató, sokkal inkább érzem benne az őszinte felháborodást –, te tényleg azt javaslod uramnak, hogy dobja el a becsületét, csak azért, hogy az életét megvédje? Hogyan juthat ilyesmi az eszedbe? Ashigara-szama, bocsáss meg kérlek a kifakadásomért, de mélyen felháborít még a feltételezés is!
Kétségbeesve tekintek Eichiro-szanra, ő járatosabb nálam az etikettben. Elvörösödve áll mellettem és láthatóan minden erejével próbál a padló alá süllyedni szégyenében. A teremben Ashigara-szamán kívül mindenkinek az arcán felháborodást látok.
– Megbocsáss az ötletemért, de én magam nem vagyok tagja a harcos rendnek. Viszont elkötelezett híve vagyok a Birodalomnak, amelynek jövője a Császár után a Te kezedben van.
– Ez a Birodalom a becsületre épül. Hogyha ezt elveszítjük, akkor fölösleges is élnünk, fölösleges, hogy Császárunk legyen, hiszen nem vagyunk rá méltók, hogy ezen a földön akár levegőt is vegyünk!
Takemura-szannak természetesen igaza van, mint mindig, már én magam is érzem a javaslatom súlyosságát.
– Takemura-szan! – szólal meg végül Ashigara-szama, s társam a fejét meghajtva elhallgat. – Köszönöm, hogy megpróbáltál kiállni a becsületemért, de bizonyos vagyok benne, hogy Fusze-szannak nem az volt a célja, hogy azt megkérdőjelezze. – Hozzám fordul. – Hálás vagyok, hogy aggódsz a testi épségemért, mindazonáltal a felvetésed számomra nem elfogadható. De még egyszer köszönöm, hogy gondot és gondolatot fordítottál a megvédésemre.
– Ha megsértettem volna bárkit, az pusztán abból fakad, hogy én magam nem vagyok tagja a harcos rendnek - ismétlem meg védekezésképpen, de Ashigara-szama aprót int a kezével. Szavaival ellentétben türelmetlen mozdulata elárulja a rosszallását, s tudom, hogy ezzel lezárta a kihallgatást. Azzal bocsát el bennünket, hogy amennyiben bármiben a segítségünkre lehet még, ne habozzuk megkeresni, de magam is érzem, hogy felajánlását a közeljövőben valószínűleg jobb lesz nem feszegetnem. Mind meghajolunk, ő a szokott módján biccent. Kifelé haladtunkban Eichiro-szan mellém lép.
– Kedves Fusze-szan, ha jól tudom egy hosszabb hajóút áll előttünk. Ha elfelejteném, kérlek mindenképp juttasd eszembe, hogy váltsunk majd pár szót a harcosok útjáról és a becsületről. Úgy gondolom, tudnék néhány jó tanáccsal szolgálni a hasonló, kellemetlen szituációk elkerülése érdekében. Nem gondolom, hogy rossz szándék vezetett, s úgy vélem, hogy értem is a javaslatod mögött megbúvó logikát, ugyanakkor ez nem a harcos útja. Egy muszatasi nem holmi kígyó módjára, alattomban harcol, s ugyanez igaz a védekezésére is.
– Köszönöm a tanácsokat, Eichiro-szan, és a jövőbeli leckéket is. De tudnod kell, hogy én elsősorban gyakorlatias érvek mentén közelítem meg a Birodalom jövőjét. Való igaz, Takemura-szan helyesen mutatott rá, hogy nem gondoltam bele abba, hogy a becsületre épülő Birodalmat nem lehet becstelenséggel megvédeni. Ugyanakkor én magam a Huen és Gaen jegyében szolgálom a Tennót.
– Ezért mondtam, hogy érteni az indokaidat, de meg kell ismerned a harcos rend gondolkodását is. Ha megengeded, szívesen beszélek neked arról, ahogy a harcos muszatasik viseltetnek uruk és a becsületük iránt.
Hálásan megköszönöm a felajánlását, miközben visszaérünk a lakosztályunkhoz.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése