Merénylet

Ne elmélkedj, cselekedj! Mesterem tanácsának bűnös módon nem tettem eleget, s bűnöm zsoldja most Ashigara-szama halála lesz. És mintha nem lenne elég a szégyen büntetése, még a szemem előtt is lepereg, amint félrevezetett elmém korrigálja a megtévesztését. Immár látom, hogy  hárman osontak keresztül a tömegen és észrevétlenül átszivárogtak Jogoró-szan muszatasijai között. Alakjukról lesiklott a tekintet, látványukat nem fogta föl a gyarló elme, s misztikus álcájuk csak az utolsó pillanatban hult le, amint egyikük lecsapni készült. Megtévesztett elménk pedig végül felfogja, hogy mi történt.

Bárhogy igyekszek is, nem lehetek elég gyors. Manából font védelmem későn öleli körbe Ashigara-szama testét, az eb ellette szukafattya sinobi lesújt. Csak abban reménykedhetek, hogy talán a kard halált hozó csavarását sikerült legalább megfékeznem.

Nincs időm ezen keseregni, hirtelen mellettem is megjelenik a semmiből az egyik féreg rakimin, és felém veti magát. Máskor vakon bízhatnék Eichiro-szan védelmében, de ő már abban a szempillanatásban előrelendült, mikor Ashigara-szama támadója lesújtott, s csak szemem sarkából látom, hogy villámsebes árnya a nagyúr gyilkosára veti magát. Ösztönösen reagálok, egyetlen esélyem, ha támadóm pusztító dühét jómagamról a társára terelem, elméjének várfal-vastag védelméről azonban ártalmatlanul pattan le mentális támadásom. Szinte már érzem taitójának húsba vágó fájdalmát, de az végül mégsem csap le - Taó-szan azonban igen. A kard halálos útját émelyítő reccsenés szakítja félbe, s a feketébe öltözött alak hang nélkül, holtan rogy össze. Alkalomadtán meg kell dícsérnem Taó-szant, egyetlen csapással ütötte fel a támadóm orrát, egészen az agyáig. 

Mintha nem bírnám eddig is elég kami érdeklődését, támadóm lehulló fegyverének csörgése felkeltette a harmadik fejvadász figyelmét, miután az Ashigara-szama torkának hajított tőre lepattant manából szőtt pajzsomról. Szinte megvető mozdulattal, csak csuklóját mozdítva shurikent hajít felém. Tapasztalataim szerint az elme mindig gyorsabb a nehézkes mozdulatoknál, ezúttal mégis elkések. Még alig kezd formálódni körülöttem a mágia óvó mintázata, amikor a fegyver selymet és bőrt könnyedén átszakítva mélyen a bordáim közé hasít. A fájdalom hullámai megtörik összpontosításomat és a megidézett hatalom ökörnyálként foszlik szét. Vetődni, ugrani szeretnék, de  görcsbe ránduló testem ehelyett szánalmasan vágódik végig a földön. Méreg! Fájdalom éget, ahogy su-ról su-ra összerántja az izmaimat. Támadóm nem akar félmunkát végezni, már villan is a következő acélcsillag. Esélytelenül próbálok úrrá lenni görcsös remegésemen, hogy kitérjek a támadás elől, mikor egy méretes bambusztálca libben a látómezőmbe, mintegy pajzsként hárítva a dobást. Takemura-szan, a shamisen-művész! A fegyverforgatás nem kenyere ugyan, de elméje erejével azért ő is megteszi értünk, ami tőle telik.

Taó-szan közben már száguld is a támadóm felé. Nem vagyok ugyan képzett harcos, de azt még én is tudom, hogy az ilyen rohamokat majd’ mindig a gyorsabb harcos nyeri, s a következő pillanatban Taó-szan combjának hátsó felén elő is bukkan a gyorsabb harcos kardja. Ahogy a dühödt jak ökleli fel a rárontó vérebeket, ahhoz hasonló ami Taó-szannal történik, s ahogy az ebek sem szoktak felkelni miután hangos nyekkenéssel földet értek, úgy esik össze ő is. Én magam is felszisszenek, mikor látom, hogy lábából milyen bő sugárban ömlik a vére. Csak reménykedem, hogy Kamekó-szan képes lesz talpra állítani egy ilyen sebesülés után. Ha egyáltalán megéljük, hogy segíthessen.

Nem sok időm van ugyanis Taó-szan sérülésén aggódni, támadója érdektelenül átlép fölötte és felém indul, zukinja alól elővillanó gyilkos tekintete kétséget sem hagy afelől, hogy a vérmocskos sótó következőnek az én húsomba mar majd. Távolról hallani vélem, amint Eichiro-szan a palotaőrségnek oszt utasításokat és csak az jár az eszemben, hogy végre megfelelő kezekbe került a parancsnoklás. Ha az a karmám, hogy most haljak meg, már akkor is elégedett leszek, amiért az az alkalmatlan Jaekó Jogoró végre megérdemelten lett megalázva, szavak nélkül, pusztán tettek által.

De a karmám mást tartogat számomra. Eichiró-szan hirtelen feltűnik a látómezőmben, s bár maga is sérült már, támadómra ront és kardja az oldalába mar. Csapása súlyos, de nem halálos, amit ellenfele alig néhány pengeváltás múltán viszonoz. Mindketten magasan képzett vívók, de látom Eichiró-szan mozgásán, hogy támadóink a szótójukat is méreggel vonták be. Szerencsére mielőtt végleg úrrá lesz rajta az egem is emésztő görcs, a parancsait követő őrség is megérkezik. Alig néhány szempillantás alatt hárman is halálukat lelik ugyan az orgyilkos villámgyors vágásai nyomán, de együttes erővel végül legyűrik a merénylőt, s mire a testőrség alkalmatlanabb tagjai észbe kaphatnának, vége is van mindennek. Látom, hogy a Vaskrizantém tagjai máris körbeállták Ashigara-szamát, udvari varázslója, Ivama Kakubei láthatólag mindent megpróbál megtenni ura életéért. Kamekó-szan bezzeg ilyenkor sehol sincs. Hol az ördögben tekereghet?

A méreg szerencsére viszonylag gyorsan kiürül a szervezetemből, s miután meggyőződök, hogy minden támadó hatástalanítva lett, a Cseresznyéskert széléhez sietek.
Végigtekintek a lángoló óvároson. Most ötlik csak fel bennem, hogy a támadás előtt futott végig egy földinduláshoz hasonló rengés a palotán is. Tenni kell valamit, mert ha tűz elharapózik, nem biztos, hogy lesz hova visszatérnünk.  

Serampang Fusze


Következik: >>Fejszecsapások I.