2014. szeptember 8., hétfő

Ezók ülnek a hajón

A hullámok őrjöngő dühe a fogazott szirtsoron robban szét. A Shizuname némelykor olyan erősen megrázkódik, hogy attól féltem, menten leborul a korallzátony padjáról és szétmállik a hullámverésben, de a rjúszúknak hála szilárdan rögzült a helyén, s így a fenyegető veszély és a fedélzeten át- meg átcsapó hullámrohamok dacára is felüdülhettünk a néhány órai alvástól. Egy különösen heves hullámroham ébreszt engem is. A fedélzetre sietek és meggyőződök, hogy helyesnek bizonyult a kapitány derűlátása a beékelődött hajótestről. Egy rí nem sok, annyit sem mozdult. Örömmel iszom a fényes napvilág látványát.
 Már az éjszaka sötétségén át is érzékeltük, hogy valamely hatalmas tömeg közelében rekedtünk meg, most azonban már tisztán látom a majd’ száz rí magas sziklafalat, mely tőlünk nem messze hajlik a tenger fölé. A szárazulat pontos kiterjedését nem tudom megállapítani, görbülete eltakarja szemem elől a teljes méretét, de így is nyilvánvaló, hogy az eddig látott sziklazátonyoknál lényegesen nagyobb sziget rejtőzik a csupasz meredély mögött.
– Hajóóó! – töri meg a gondolataimat egy kiáltás. A jelzett irányba tekintek, s néhány kjaku távolságban valóban egy többárbocos hajó úszik ki a sziget takarásából. A távolság parányinak láttatja sziluettjét a hoirizonton, de így is  felismerem benne azt a toroni csatahajót, mellyel két nappal korábban már volt szerencsétlenségünk találkozni. Szerencsére távolodik, a sziklák árnyékában rejtőző meggyötört Shizunamét valószínűleg nem vehetik észre. A fedélzetre érkező Kamekó-szannal a további lehetőségeink megvitatásába kezdünk.
– Hajóóó! – zavarja meg rövidesen újabb kiáltás a szerzetessel folytatott megbeszélésünk, s ezúttal az ellenkező irányba mutogat a matróz. Tehát forgalmas sziget közelébe sodródtunk. Taó-szan erősen a távolba mered és megállapítja, hogy ez sem enoszukei építésű. Széles hasú, lomha járású gályának írja le, s szerencsénkre ez is távolodik tőlünk. Kamekó-szan leül, erős koncentrálásba kezd, látom, hogy ujjait az ehhez szükséges már-már fájdalmas módon fonja össze. Mindannyian lélegzetünk visszafojtva várjuk, hogy koncentrációja véget érjen.
Hosszú idő múltán tér újra magához, felpattannak a szemei és elmeséli, hogy a másodikként megpillantott hajón nagy számú rabszolgát szállítanak. Az elsőre szót sem veszteget, pontosan tudjuk, azon mire számíthatnánk. Felveti, hogy a rabokat talán képes lenne fellázítani, és az ő segítségükkel akár meg is szerezhetjük a rabszolgahajót, de a kialakuló parázs vita során Takemura-szan és Eichiró-szan a lehetséges áldozatoktól tartva hevesen ellenzi az ötletet. Nem is beszélve arról, hogy saját csekély létszámunkat figyelembe véve elsöprő túlerővel volnánk kénytelenek szembenézni, ha valami balul sül el. A vitára végül Taó-szan javaslata tesz pontot, aki úgy véli, hasznosabb volna, ha a mágiám segítségével inkább az előttünk tornyosuló szikla mögötti szárazulatot deríteném fel először. Bevallom gondoltam már rá magam is, mégiscsak jobb, mint a parttalan vita Takemura-szannal.
A megfelelő igék elmormolása után testem légiesen könnyűvé és láthatatlanná válik. Lassan felemelkedek, közben megszemlélem a visszahajló sziklafalat. Úgy vélem, nem lehetetlen megmászni. Jóval a sziget fölé szállok, társaim alig kivehető foltok csupán az óceán kékjén. Idefenn a szél is erősebb, de jól látszik már a teljes sziget. Alakja leginkább a jócskán megfogyatkozott holdakéra emlékeztet, mi a hasas oldalának külső íve mellett rekedtünk meg a sziklákon. A pár kjaku kiterjedésű szárazföld túlnyomó részét zöldellő erdő borítja, legnagyobb magaslata mintegy száz-százhúsz ríre magasodik a tenger szintje fölé, csúcsán, nagyjából épp a hajónk fölött magányos őrkunyhó árválkodik üresen. Innen lejt a talaj, egészen a sziget belső ívének lankás partú, védett öbléig, ahol egy fából ácsolt móló körül három nagyobb épületet, amolyan barakk-féléket pillantok meg. Nem enoszukei építmények, ukkók egész csapata tüsténtkedik körülöttük. A növényzetet itt hátrébb szorították, hogy legyen helye a házak közé a földbe ásott, bambuszráccsal lefedett vermeknek. Ötöt számolok össze, kettőben foglyok nyomorognak. Többségükben riana-ate barbárok, de elvétve enoszukei halászokat is látok közöttük.
A tengerbe nyúló hosszú móló mellől épp egy újabb hasas gálya siklik ki, majd a sziget kiszögellését megkerülve ugyanabba az irányba fordul, amerre előző társa is távolodott. Kétségkívül a gyomrában hordozott rakománya is hasonló ahhoz. A kikötőben mindössze egy apró, alig 8-10 fős, sekély vízre szánt enoszukei ladik marad.  Közelebb repülök, szemügyre veszem a toroni ukkók öltözékét, fegyvereit. Magasabbak a birodalom lakóinál, arcukon loncsos szőrzet, ápolatlan szájukból, csak úgy árad a káromkodás, valamint a szúvas fogak és a fokhagyma bűze. Szaguk még a hajónkat korábban megszégyenített honfitársaikét is túszárnyalja. Megjelenésük és viselkedésük összhangban áll viselt fegyvereikkel is, kötélbontó vasakat, hosszú pengéjű tengerészkéseket látok náluk. A házak mögül hirtelen egy majd’ egy egész fejjel az ukkók fölé magasodó, sárga szemű, robosztus teremtmény lépked elő, hátán súlyosnak tűnő faládát cipel. Bűze messze megelőzi. Arca majomszerű, csorba agyarai szembeötlően kiállnak a pofájából.  Ütemesen fújtat, minden kilégzésekor izzadsággal keveredő nyáleső zúdul a földre.
Mögé lebegek, lépésre emelt bal lábát keresztbe rúgom. Akárha fatönkbe rúgnék, de lábai azért összeakadnak, ütemes mozgása egy szempillantás alatt megtörik, s az izmos test elterül a homokon. A hátán cipelt láda a földre zuhan, oldala meghasad, így tartalma, – bilincsvasak tucatjai – láthatóvá válik. Az ukkók primitív dialektusában éktelen átkozódásba, és szitkozódásba kezd, megvadult tekintete a támadóját keresi.
Mi a szertebaszott jó isten folyik ott? – hangzik fel egy másik ukkó hangja valahol mögöttünk.
Gyorsan fellebegek pár métert és onnan szemlélem tovább a kialakult szituációt. Négy tengerész érkezik, ketten ha kitesznek egy ilyen teremtményt. És mégis, ahogy felhangzik a kérdés, ez a csupa izom lény reszketni kezd, térdre veti magát, és épp hogy az érkező barbár csizmáját meg nem csókolja.
– Bo..bo..bocsássá' meg nagy jó uram, nem fordul elő többet, ügyetlenül elestem – dadogja alázatosan a toroni megvető tekintetének súlya alatt.
Megvetést érzek, köpni lenne kedvem. Egy újabb gondolattal gyűlölséget, majd ingerültséget ébresztek a teremtményben. Meglep, hogy varázslatom szinte ellenállás nélkül nyer uralmat az elméje fölött. Lám, a puszta testi erőfölény nem társul erősebb védelemmel a szivárványvilágon. A varázs hatása kevésbé meglepő, a teremtény talpra ugrik, majd habzó szájjal az urára ordít:
– ELTAKAROGGYÁ' A ZUTAMBÓ'!!!!
A négy toroni láthatóan megdöbben, de vezetőjük hamar túlteszi magát a csodálkozáson, s tele torokból üvölt vissza:
–       Mocskos obsor, nem fogod be rögvest aztat a rusnya pofádat? Mit képzelsz, kivel beszélsz?
Mindannyian az övükbe tűzött korbácsaikért nyúlnak, az első csapást az méri a szörnyre, aki az imént lehordta. Az obsor azonban ezúttal nem hunyászkodik meg, megragadja támadója kezét, és azzal a mozdulattal magához rántja az ordítozót. Az ukkók nyilván nem ilyen reakcióra számítottak, s döbbent dermedtségük pillanatait kihasználva a lény a csorba agyaraival már fel is tépi támadója torkát, majd a vonagló testet pelyvaként félrehajítva, vérhabos pofával veti magát a többiekre. Azok gyorsan lerázzák döbbenetüket, s a rövid, de annál véresebb csatában előkerülnek övükből a rövidkardok és tengerészkések. A háromfelől záporozó szúrásokkal és vágásokkal a csupa izom teremtmény sem képes puszta kézzel szembeszállni, s noha veszett őrjöngésében még egy toronit sikerül a másvilágra küldenie – bezúzott koponyával, nyikkanás nélkül terül el a homokon –, a megmaradtak rövid úton végeznek a rabszolgával. Kiontott vére elkeveredik az áldozataiéval. Méltatlan, alantas teremtmény volt, de végül jól küzdött, s igaz, becsületes halált halt. Őrizni fogom a küzdelme emlékét.
– Mi a kénköves pokol ütött ebbe a rühes orkba, mit meg nem engedett ez magának?
A csata zaja az épületek közül is számos további ukkót vonzott ide, s most tehetetlenül őrjöngenek a társaik tetemei fölött. Szóval ez egy ork volt. Tanulmányaimból ismerősen cseng a név, de élőt most láttam először. Még elidőzök kicsit, elhallgatom a toroniak felháborodott dühöngését. Darab idő múltán ráunnak, hurkot vetnek az ork lábára és a tengerbe nyúló móló felé vonszolják a hatalmas testet.
Végül én is elunom a bámészkodást és visszafelé veszem az irányt. Ahogy a csúcsra vezető ösvény felett élvezem a nap melegét, egy ukkót pillantok meg, amint a sziklamagaslaton álló őrház felé trappol. Kezében hosszú bot, neveletlen gyerek módjára a fák és bokrok ágait csapkodja vele. Ez felcsigázza kíváncsiságom és közelebb repülök hozzá. Toroni nyelven megszólítom:
– Ki vagy te?
– Ki az? Ki van ottan, ki az, ki az? – fordul körbe ijedten. Engem természetesen nem láthat, szórakoztat a kínzása.
– Tudod ki az a Kiarín-en Ycchías?
– Ki a frász az? Ki vagy? Ki kérdezi? Hol vagy? – kapkodja a fejét mindenfelé. Nem tudom, hogy az ijedség okozza-e, vagy a harag, de arca vörösebb lesz a főzött ráknál. Botjával tétován csapkod, a szélrózsa minden irányába, miközben lassan hátrál lefelé a kaptatón, s mikor úgy ítéli, biztonságban hátat fordíthat, hangos kiabálással rohanni kezd a kikötő felé.  
– Hékások, valami van itt a szigeten!
– Hiába kiabálsz, úgysem hisznek majd neked – folytatom a gyötrését, míg botja hatókörén kívül, a háta mögött lebegve követem. Bevallom kedvem telik ebben a tréfában.
– Haggyá’ békén engem! Segítség! Segítség! Valami van itt a szigeten és beszél hozzám!
A mólóról éppen visszatérő társaihoz érve tovább kiabál, óbégatására az épületek felől többen is csatlakoznak a hirtelen kialakult csődülethez. A legtöbben az italra fogják a viselkedését, képtelen történetét hallva csak harsányan röhögnek. A tömegben azonban észreveszek egy komor tekintetű fickót, aki úgy tűnik hitelt ad a tengerész szavainak és hunyorogva keresi jelenlétem árulkodó nyomait. Mivel úgy ítélem, itt több dolgot már úgysem tudhatok meg, visszatérek a sziklákra tűzött hajónkra.
A feldélzetre ereszkedve megszüntetem a repülést és a láthatatlanság-varázst, s beszámolok társaimnak a tapasztalataimról.
– Úgy tűnik a mocskos toroni kutyák, titkos szigete ez, amit a Császárság kifosztására használnak. Riana-atékat gyűjtenek ide szerte a szigetvilágból, hogy aztán a rabszolgának szánt szerencsétlen ezókat továbbhajóztassák a fokhagyma-bűzös birodalmukba. Egy a Kamekó-szan által is felderítetthez hasonló gálya épp akkor futott ki a kikötőből, amikor odaértem, így most alig egy-másféltucat toroni ukkó maradt a telepen, ahogy láttam, s két rabszolgaveremben még néhány enoszukei és ezó barbár.
– Biztos, hogy ezók voltak? – kérdezi hirtelen érdeklődéssel a szerzetes.
 Igen, Kameko-szan, minden kétséget kizáróan azok voltak. Miért fontos ez?
– Ismerek egy jóslatot, ami hajózó ezókról szól  – válaszol elgondolkozva. – Az az érdekessége, hogy az ezók maguk legfeljebb kenukat, tutajokat építenek, a fejlettebb hajóművességet nem ismerik, ezért a hajózó ezók próféciáját rendem mindezidáig nem tudta hova tenni. Úgy véltük talán egy meg nem valósult jövő-vonal részét képezhette volna, ha másként alakul a történelem. A jóslatot egyébként még Takuan Szohó szerzetes egyik kortársa vetette papírra több, mint egy évezreddel ezelőtt. Matahacsi az élete delén túl, a teljes családjának elvesztése után hagyta ott a rizsföldeket és állt Kaoraku szerzetesének. Hihetetlen, de addig még írni-olvasni sem tudott!
Nagyot sóhajtok, de már kezdem megszokni Kameko-szan bő lére eresztett magyarázatait. Tapasztalatom szerint egyszerűbb kivárni a végét, mint megkísérelni félbeszakítani.
– Sokan az egyszerűségben rejlő bölcsesség eleven példájaként tekintenek rá – folytatja zavartalan lelkesedéssel a szerzetes –, még a nagy Takuan Szóhó is sokra tartotta, mi több, kora legnagyobb prófétájának titulálta egyszer. Négy próféciát is ismerünk tőle, az egyik pedig úgy tűnik, épp a szemünk láttára válik valóra:

Ezók ülnek a hajón,
Néhány sír, de mind dühös,
Ki a hajót vezeti,
Az ő arca meg különös.

Szeme fura, orra nagy,
Akár a kilincs,
Az ezóknak lábán pedig
Lánc csörög meg bilincs.

Aki elmegy a hajóval,
Soha nem jön vissza,
Pedig el sem akart menni,
Ezt akárki látja.

Építeni fognak, látom,
Pedig nem is ácsok,
Várat, hogy az rávethessen
Mindenkire láncot.

Ködbe vész a hajójuk,
Akárhova mennek,
Meresztem még a szemem,
De már nem látom őket.

A beálló csendben belegondolok, hogy ez a Matahacsi, a tanulatlan rizsparasztból lett szerzetes a maga egyszerű, bárdolatlan versikéjében mennyire pontosan írta le a toroni ukkók arcát, akikhez még csak hasonlókat sem láthatott soha életében. Megborzongatnak az eltelt évszázadok távolából suttogó, rég elporlott szerzetes szavai. Súlyos csend üli meg a társaságot, mindannyian gondolatainkba merülünk. Vajon miféle várat építhetnek a toroniak? Vagy ez is csak egy újabb metafora lenne? Ha igen, mit jelenthet? Kérdéseinkre Kameko-szan sem ismeri a választ.
Gondolatainkból a szerzetes zökkent ki bennünket, aki hirtelen minden előjel nélkül összeroskad és elterül a fedélzeten. Takemura-szan ugrik a segítségére, de mindannyian értetlenül álljuk körül az ernyedt testet. Láthatóan semmi baja, csupán eszméletlen, de képtelenek vagyunk magához téríteni. Mintegy tíz kate telik így el, mire Kamekó-szan kissé kótyagosan, messze révedő tekintettel végre magához tér és felül. A záporozó kérdések özönére azonban csupán egy bocsánatkérést motyog, majd ujjait a tőle megszokott módon összefonja, és meditálásba kezd. Ez bizony tovább fog tartani mint tíz kate.
– El kell döntenünk, hogy hogyan tovább. Csak idő kérdése, hogy felfedezzék a Shizuname roncsait – szakítom el a tekintetemet a szerzetestől, és térek gyakorlatiasabb kérdésekre. Egyre jobban tartok attól, hogy kis tréfám a tengerésszel komoly bajba sodorhat minket.
Pár perces tanácskozást követően végül arra jutunk, hogy Kamekó-szan ébredését követően azonnal el kell hagynunk a hajót, valamint hogy továbbhaladásunk záloga nem lehet más, mint az ukkók kikötőjében horgonyzó ladik. Egy elszenesedett fadarabbal felrajzolom a sziget térképét, s számba vesszük a hajócska megszerzésére használható lehetséges taktikákat. Egyszerre Kameko-szan hangja szakít félbe bennünket.
– Beszélnünk kell! – a kapitány rendkívüli tapintatosságról tesz bizonyságot, mikor illendően meghajol és visszatér a fedélközbe. Kamekó-szan folytatja: – Kérlek, nyissátok meg az elméteket, szavakkal nem leírható a látomásom!
Szigorú arca és kemény, parancsoló hangja nem hagy kétséget afelől, hogy eleget kell tennünk a kérésének. Amint engedelmeskedek, elmémbe tolulnak az emlékei.
Hegyek között, rengeteg erdők felett repülök, néma felhőkön szállok keresztül. Az ismeretlen hegyláncok furcsamód ismerős békességgel töltenek el; érzem, Kameko-szan számára kedves táj felett járok. Egyszerre lelassul repülésem tempója, s ereszkedni kezdek, amikor alant egy hatalmas irtást pillantok meg. Gondosan formált, szabályos kör alakú tisztást vágtak a zordon fennsík erdőségébe, az idevezető utat is hasonló alapossággal tisztították meg. Tengernyi sereg áll szótlanul a kör közepén felállított emelvény előtt. Öltözékük évezredes tekercsek ábráit idézi, akárha a Birodalom alapításának korából származó festményt bámulnék. A díszőrséget adó katonák fegyverzete, páncélzata azonban minden kétséget kizáróan eredeti, ősi, még Niaréból örökölt szokások szerint készült. A szél szalagzászlók vérvörös erdejét lobogtatja fölöttük. Az emelvény közelében szerzetesek csoportja várakozik, ünneplőruhájuk narancssárga színe élénken kirí a fegyveresek néma szürkéskékjéből. Középen egy díszes ruházatú, egyenes tartású, élete delén járó férfit látok. Kamekó-szan emlékei közelebb visznek, s egyszerre elakad a lélegzetem. Karizmatikus arcának vonásait ezer közül is felismerném, nincs olyan éjköpenyes varázslóiskola, ahol ne lenne díszhelyen szobra, portréja. S ha ez nem lenne elég, teljes bizonyossággal tudom is azt, amire már magamtól is rájöttem. Itt és most karnyújtásnyira állok I. Watan hercegtől, az Ég Alatti Birodalom alapítójától, a majd’ két évezred előtt eltávozott Első Tennótól, minden varázslók leghatalmasabbjától! Hideg borzongás fut át testetlen valómon, amint döbbenten figyelem az eseményeket. Az egyik pap mellém lép, mélyen meghajol a Tennó előtt, s átveszi tőle ugyanazt az arany sárkányhenger ereklyét, amit már annyiszor láttunk Kameko-szan kezében. Érzem szerzetes-útitársam gondolatait, amint felismeri, az otthonának tekintett kolostor alapításának vagyunk szemtanúi, ahol Kaoraku szerzetesei majd’ két évezredig fogják majd  kutatni a próféciák titkait. Az ereklye átadásával egyidejűleg Watan herceg érces, erőt sugárzó hangja tölti meg a tisztást. Nyelvünk ősi, rég elfeledett dialektusában szól, szavait mégis tisztán értem:

Figyeljetek és tanuljatok!
Őrizzétek és figyelmezzétek a jövő kulcsát,
S legyetek általa fáklyavivők a Próféciák Korában,
Hogy készenálljatok.
Mert tudjátok:
Nem tart majd örökké a Próféciák Kora!
Eljön majd egykor a Beteljesületlen Jóslatok Éve,
Mikor az új Kor előszele felfalja a jövő látomásait,
S a sors hálószövői őrült vágtába fognak,
A beteljesületlen jóslatok pedig számolatlanul beteljesülnek.
És a káosz közepette megmutatkozik majd a Napok Ura,
És igájába hajtja majd a Ködök hatalmát,
S visszakövetelvén, mit egykor birtokolt, párbajra hívja a Krizantém Trónt.
Háborújuk pedig szétszakítja az Ég Alatti Birodalmat,
S a Próféciák Korának bealkonyul.
A jövő pedig sötétbe borul,
S a megtépett föld örökösei magukra maradnak.

Ekkor egyenesen rám pillant, s érzem, ezúttal csak nekem, egyenesen hozzám, a kétezer év távlatából figyelő néma szemtanúhoz szól:

SHO KAI CHENG

Szavai még el sem halnak a szélben, hirtelen rám tör az üresség; szurokfekete sötétség vesz körül, zuhanok. Maradni akarok, soha többé nem akarok eltávolodni az első varázsló, az Ég Alatti Birodalom első urának közelségéből. Ilyen biztonságérzetet még nem éreztem, ehhez fogható nyers erő közelsége még soha nem járta át a lelkem. De hiába minden erőfeszítésem, szemem kinyílik és újra ott állok a Shizuname törött, hullámok verte fedélzetén. Érzem, könnyek csorognak az arcomon, de nem érdekel. Társaimon végigpillantva az ő arcukról is hasonló érzéseket olvasok le, csupán Kameko-szan figyel bennünket békés megértéssel. Ha már ma meg is kell halnom, hát boldogan teszem. Nem csak közel álltam az Elsőhöz, de ő meg is szólított! Most már tudom, hogy jelenlétem a fényes nap alatt nem méltatlan többé. 

Serampang Fusze