Toroni vizek II.

Utazásunk harmadik napjának délutánjára Takemura-szan úrrá lesz betegségén, épp, mire befutunk Ukita kikötőjébe. Ishida-szan, a Koroda Szótóhoz induló küldöttség vezetője elbúcsúzik tőlünk, majd a köszöntésünkre kivonult városi elöljáró társaságában huszonöt fős kíséretével együtt elhagyja a hajót.

A következő kikötőig hátralévő két nap eseménytelenül telik, s Ihara-szannal Dzsí-játékokkal múlatjuk az időt. Nagyon lelkes, de sajnos nem túl képzett játékos. Nem számolom az állást, csak arra emlékszem, hogy nem tudok annyi kő előnyt adni, hogy vereséget szenvedjek.

Funaiba érve a város előjárója szintén meglátogat bennünket, Ashigara-szama hajónk felett lengő lobogóját nyilván nem hagyhatta figyelmen kívül. Kevés nála kellemetlenebb emberrel találkoztam eddig. Testőrei kíséretében úgy masírozott fel a hajóra, mintha az övé lenne, s noha ellenszenves megjegyzéseit Ihara-szan mesterien leszerelte, de a jelenléte így is kellemetlen élmény. Azonban legalább megtudjuk tőle, hogy a tartományban zajlanak az előkészületek, a Kirikó-klán háborúra készül a Hasin Család ellen. Megértem őket. Területi vitájuk miatt amúgy sem felhőtlen a két Család viszonya, de az amatu lányának meggyilkolása feltétlen bosszúért kiált. A búcsúzkodó Ihara-szannak bizony fel van adva a lecke, csak remélni tudom, hogy képes lesz megbékíteni a háborgó Családokat. Nem hagy azonban nyugodni a sejtés, hogy az itt történtek valami módon összefüggnek a többi eseménnyel és a mi küldetésünkkel is. De talán csak képzelődök. Az elöljáró modortalanságnak további jeleként muszatasijai tisztes távolságból, de jól láthatóan megfigyelik hajónkat, míg ki nem futunk a kikötőből.

A második küldöttség távozásával teljesen kiürült a fedélköz, ugyanakkor még a védett kikötőben is érezhető a felerősödő szél. A kapitány-szannal váltok pár szót, aki szemmel láthatóan tart egy komolyabb vihartól, de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy nem késlekedhetünk, indulnunk kell. Különösen aggasztó, hogy ezúttal a szokásosnál is nagyobb távolságra kell eltávolodnunk a szárazföldtől, hogy a Zátonyvizeket megkerüljük. A Nagy Kataklizma, mely harminc éve söpört végig a Császárságon, egész tartományokat süllyesztett a tenger alá, s ez több napi távolságon zátonyokkal teli, halálos veszedelemmé változtatta a partmenti vizeket.

Délidőre felerősödnek a hullámok, a nap perzselő forrósága is csökken. Kellemesnek találnám a délutánt, ha csendes elmélkedésemet nem zavarná meg a főárboc keresztrúdján ücsörgő matróz kiáltása.

– Hajó! Hajó, a láthatáron! 

Toroni vizek I.

Induláshoz készülődünk a szobánkban, mikor felfigyelek rá, hogy Dzsúró szemei elkerekednek. Megdöbbenve mered Eichiro-szan új kardjára. Akár még sértő is lehetne, ahogy a fegyvert bámulja, ha arcáról egyútal nem az őszinte megilletődöttség és tisztelet sugároznának. Láthatóan nehezen találja a hangját.

– Uram, kérlek bocsásd meg a tiszteletlenségem, de megkérdezhetem, hogy hol jutottál hozzá ahhoz a kardhoz?

– Ashigara-szamától kaptam ajándék gyanánt a neki nyújtott szolgálatokért.

Dzsúró nagyot nyel.

– Uram, én csak egy egyszerű paraszt vagyok, de úgy hallottam, a kard a muszatasi lelke – hangja elcsuklik. – Kérlek, engedd meg, hogy lerójam a tiszteletemet! – választ sem várva, térdre borul és földig hajol a kard előtt. 
Mikor végül felegyenesedik, a szemében könnycseppek ülnek. Eichiró-szan egyre nyilvánvalóbb érdeklődéssel fordul felé.

– Netán láttad már ezt a fegyvert valahol?

– Igen, uram.

– Dzsúró, hol láttad te ezt a kardot ennek előtte? – érdeklődik immár Takemura-szan is. A megkérdezett félénken kezd a történetébe.
– Hát, őőő, Kabeji Todaraki tábornok oldalán, természetesen. Ő viselte egészen a halála napjáig. Úgy tudtam, azután örökre eltűnt, nem is reméltem, hogy még életemben újra láthatom. Sokan keresték, maga Jodzson Hidetada-szama is heteken keresztül kutatott utána, de hiába. Egészen a mai napig nem került elő.

– Te harcoltál a tábornok oldalán, vagy találkoztál vele?

– Igen, uram, volt szerencsém ismerni a tábornok urat.

Mindenki érdeklődve néz a parasztra, akit ezidáig egyszerű halászként és hegyi vezetőként ismertünk. Egyedül Kamekó-szan arcán látok egy sejtelmes mosolyt, ami arra enged következtetnem, hogy ő már ismeri a történetét.

Fejszecsapások II.

Obata, a palotaszárny intézője a szertartás előtt két fertályórával kelt. Mindannyian úgy öltözünk, hogy méltóképpen tiszteleghessünk a halálba menők előtt. Máris ránk telepszik a szatudatori-szertartás csendes, méltóságteljes hangulata.

A Cseresznyéskertben már eltüntették a tegnapi harcok nyomait, s mire mi megérkezünk, már népes sereglet gyűlt össze a szertartás helyszíne körül. A palotaőrségből harminc szamurájt számolok össze, akik hat sort alkotva néma csendbe burkolózva ülnek tömeg által körbevett téren. Hófehér öltözékben, szemüket lehunyva imádkoznak. A kertben Ashigara-szama emelvénye az egyetlen építmény, amit még nem bontottak el tegnap óta, Ivama Kakubei várakozik mellette türelmesen. Karikás szemeiből csak úgy süt a fáradtság, láthatóan az eltelt éjszaka sem bizonyult elegendőnek, hogy kipihenhesse fáradalmait. Megérkezésünkkor a fegyveres őrök egy emberként hajolnak meg felénk, mindannyian hálájukat fejezik ki uruk megmentéséért. Bevallom nem ismeretlen a tiszteletnek ez a jele számomra, hisz a hegyi falvak és kolostorok lakói mindig nagy tisztelettel viseltettek az őket óvó fegyveres különítmények iránt, de ez, most ha lehet még megtisztelőbb. Rangban felettem állók is egyenrangúként köszöntenek, sőt tisztelegnek csapatomnak. Még a vaskrizantémok is meghajolnak. Rövidesen feltűnik Ashigara-szama is, mögötte ötfős ágyas- és húszfős testőrkísérete, mellette Jogoró-szan és két fiatalabb gyermeke lépdel. Örömre szolgál látni, hogy a nagyúr segítség nélkül, a saját lábán érkezik, noha mind rajta, mind fián kiütköznek a fáradtság, a kialvatlanság jelei. A pavilon fedte emelvényre érve Ashigara-szama szeme körbejár a néma tömegen, majd jellegzetes mély hangja töri meg a csendet.

Fejszecsapások I.

A kezdeti megrázkódtatásból felocsúdó muszatasik gyorsan taitó- és sótógyűrűt vontak uruk köré. A selymek és acél tengerén keresztül  egy pillanatra látni vélem a Dandzsódai négy varázslóját, amint Kakubei-szan arcára vérrel és izzadsággal telt barázdákat vés a koncentrálás. Erejének maradékát az Ashigara-szama megmentésére megidézett varázsenergiák kordában tartása emészti. Hallom Jogoró-szant, amint parancsokat vakkant, mialatt a muszatasik a palota felé terelgetik a bámész tömeget. A nagyurat védelmező testőrök fegyveres gyűrűjéhez közben Asighara-szama vendégei, hűbéresei is csatlakoztak, hogy ha fegyvertelenül is, legalább testükkel védelmezzék urukat a további támadásokkal szemben. A fejetlenség felett végre kezd úrrá lenni a rend. 

Takemura-szan ura életéért aggódva keresztülfurakodik a tömegen, a legbelső védelmi gyűrűn belülre azonban ő sem léphet, így miután meggyőződött róla, hogy Ashigara-szama jó kezekben van, valamennyire megnyugodva hátrébb vonul. Három muszatasi ezalatt egy halomba húzta a támadók tetemeit, egyikük a sótójával felhasítja a ruháikat és a zsebeiket kutatja. Orgyilkosfegyverek egész garmadája kerül elő. Közelebb lépek, hogy saját szememmel megnézhessem őket, testükön számos harc csalhatatlan emléke látszik. Egyikük nő, arcát a halál fintora mellett a koponyájába mélyen felütött orra is csúfítja. Meztelen mellkasukon mindhárman balta formájú hegtetoválást viselnek. Meg kell találnom Taó-szant, ha valaki, hát ő tudni fogja, mit jelent a balta jele!

Merénylet

Ne elmélkedj, cselekedj! Mesterem tanácsának bűnös módon nem tettem eleget, s bűnöm zsoldja most Ashigara-szama halála lesz. És mintha nem lenne elég a szégyen büntetése, még a szemem előtt is lepereg, amint félrevezetett elmém korrigálja a megtévesztését. Immár látom, hogy  hárman osontak keresztül a tömegen és észrevétlenül átszivárogtak Jogoró-szan muszatasijai között. Alakjukról lesiklott a tekintet, látványukat nem fogta föl a gyarló elme, s misztikus álcájuk csak az utolsó pillanatban hult le, amint egyikük lecsapni készült. Megtévesztett elménk pedig végül felfogja, hogy mi történt.

Bárhogy igyekszek is, nem lehetek elég gyors. Manából font védelmem későn öleli körbe Ashigara-szama testét, az eb ellette szukafattya sinobi lesújt. Csak abban reménykedhetek, hogy talán a kard halált hozó csavarását sikerült legalább megfékeznem.

Nincs időm ezen keseregni, hirtelen mellettem is megjelenik a semmiből az egyik féreg rakimin, és felém veti magát. Máskor vakon bízhatnék Eichiro-szan védelmében, de ő már abban a szempillanatásban előrelendült, mikor Ashigara-szama támadója lesújtott, s csak szemem sarkából látom, hogy villámsebes árnya a nagyúr gyilkosára veti magát. Ösztönösen reagálok, egyetlen esélyem, ha támadóm pusztító dühét jómagamról a társára terelem, elméjének várfal-vastag védelméről azonban ártalmatlanul pattan le mentális támadásom. Szinte már érzem taitójának húsba vágó fájdalmát, de az végül mégsem csap le - Taó-szan azonban igen. A kard halálos útját émelyítő reccsenés szakítja félbe, s a feketébe öltözött alak hang nélkül, holtan rogy össze. Alkalomadtán meg kell dícsérnem Taó-szant, egyetlen csapással ütötte fel a támadóm orrát, egészen az agyáig.