Ezók ülnek a hajón

A hullámok őrjöngő dühe a fogazott szirtsoron robban szét. A Shizuname némelykor olyan erősen megrázkódik, hogy attól féltem, menten leborul a korallzátony padjáról és szétmállik a hullámverésben, de a rjúszúknak hála szilárdan rögzült a helyén, s így a fenyegető veszély és a fedélzeten át- meg átcsapó hullámrohamok dacára is felüdülhettünk a néhány órai alvástól. Egy különösen heves hullámroham ébreszt engem is. A fedélzetre sietek és meggyőződök, hogy helyesnek bizonyult a kapitány derűlátása a beékelődött hajótestről. Egy rí nem sok, annyit sem mozdult. Örömmel iszom a fényes napvilág látványát.

 Már az éjszaka sötétségén át is érzékeltük, hogy valamely hatalmas tömeg közelében rekedtünk meg, most azonban már tisztán látom a majd’ száz rí magas sziklafalat, mely tőlünk nem messze hajlik a tenger fölé. A szárazulat pontos kiterjedését nem tudom megállapítani, görbülete eltakarja szemem elől a teljes méretét, de így is nyilvánvaló, hogy az eddig látott sziklazátonyoknál lényegesen nagyobb sziget rejtőzik a csupasz meredély mögött.

– Hajóóó! – töri meg a gondolataimat egy kiáltás. A jelzett irányba tekintek, s néhány kjaku távolságban valóban egy többárbocos hajó úszik ki a sziget takarásából. A távolság parányinak láttatja sziluettjét a hoirizonton, de így is  felismerem benne azt a toroni csatahajót, mellyel két nappal korábban már volt szerencsétlenségünk találkozni. Szerencsére távolodik, a sziklák árnyékában rejtőző meggyötört Shizunamét valószínűleg nem vehetik észre. A fedélzetre érkező Kamekó-szannal a további lehetőségeink megvitatásába kezdünk.

– Hajóóó! – zavarja meg rövidesen újabb kiáltás a szerzetessel folytatott megbeszélésünk, s ezúttal az ellenkező irányba mutogat a matróz. Tehát forgalmas sziget közelébe sodródtunk. Taó-szan erősen a távolba mered és megállapítja, hogy ez sem enoszukei építésű. Széles hasú, lomha járású gályának írja le, s szerencsénkre ez is távolodik tőlünk. Kamekó-szan leül, erős koncentrálásba kezd, látom, hogy ujjait az ehhez szükséges már-már fájdalmas módon fonja össze. Mindannyian lélegzetünk visszafojtva várjuk, hogy koncentrációja véget érjen.

Mesélői jegyzet: Az előzmények II.

A nagyurak távoztával a csapat is azonnal útra kelt, s Ashigara-szama sugallatát megértve úgy döntöttek, hogy magukkal viszik a félkegyelműt is, hogy a nagyúr jóindulatát elnyerjék. Számítottak ugyanakkor arra, hogy ez Toshihiro Kodzsima célpontjaivá teszi őket is, ezért úgy döntöttek, a Császárság főútja helyett a hegyeken kelnek át, ahol talán elrejtőzhetnek az esetleges támadások elől. Útjukhoz ezért hegyi vezetőt kértek és kaptak a falutól Dzsúró személyében.

Az ereklye

Ezalatt Kameko, a szerzetes, a rendjétől örökölt ereklye révén látomást látott, mely felfedte számára, hogy a faluban történtek egy ezeréves prófécia beteljesülésével állnak kapcsolatban:

Három virág felébred

A sárkánytűz hamván datolyapálma kél

Súlyos felhők ülnek a tájra.

A nyugati tájfun krizantémot szakít

S fehérarcú halál arat.

Vértengerre virrad a hajnal.

Az ereklye sugallata segítségével az első két sort sikerült értelmeznie. A három virág metaforája három lányt jelképezett, akik közül az egyik egészen bizonyosan a tragikusan elhunyt Koroda Kocsikoba, akinek nevéből a „koro” szó maga is a somvirágot jelenti. A felébredés pedig – szintén az enoszukei költészet jellemző metaforájával – e nők halálára utalt. Úgy vélte tehát, hogy a prófécia szerint még legalább két nő fog meghalni. A második sor az ereklye sugalma szerint a faluban történtekre utalt. A Sárkány Évében járunk, a tűz éjszakájának másnapján, a tüzek leégését követően – erre utalt a „sárkánytűz hamva”. A „datolyapálma kél” pedig Sógó (akinek a neve datolyát jelent) lehetséges felemelkedésére utal. A további sorok értelmezésére egyelőre nem mert vállakozni, de a csapat – akikkel természetesen megosztotta az információit – minden tagja úgy vélte, baljós előjelek sejlenek ki belőle a jövőre nézve. Különösen a krizantém leszakításával kapcsolatos sor aggasztotta őket, lévén a krizantém a Császár, a Császárság és a császári hatalom közös jelképe. A vértenger képzetét pedig még akkor is kellőképp fenyegetőnek találták, ha netán csak egyszerű metaforának bizonyul, nem pedig szó szerint értelmezendő jövendölésnek.

Mesélői jegyzet: Az előzmények I.

A naplóban megörökített események előzményei:

Az egymással szomszédos tartományokat uraló Odoze-klán egykori, valamint a Koroda-klán jelenleg is hatalmon lévő amatuja, Koroda Szótó között soha nem volt felhőtlen a viszony. A már-már fegyveres összecsapásba torkolló személyes és politikai konfliktusnak a Családok végül egy enoszukei szokást követve kölcsönös túszcserével vetettek véget. Ekkortól

Koroda Kocsikoba

az egykori amatu kisebbik fia, a jelenlegi nagyúr, Odoze Shinzaemon testvéröccse a Koroda-klánnál vendégeskedett, az Odoze-klán pedig Koroda Szótó amatu egyszülött lányát, Koroda Kocsikobát fogadta hosszan tartó vendégségbe. A szokásjog diktálta kívánalmaknak megfelelően a túszoknak természetesen megbecsült, magasrangú vendégnek kijáró bánásmódban volt részük, mialatt személyes jelenlétükkel biztosították, hogy egyik fél se törhesse meg a békét.

Koroda Kocsikoba e megállapodás értelmében már majd’ egy évtizede élvezte az Odoze-klán vendégszeretetét, s ezalatt romantikus szálak szövődtek közte és az egykori amatu idősebb fia, az atyja halála után őt a tartományúri székben követő Odoze Shinzaemon között. Kölcsönös vonzalmuk nyílt titok volt mindkét udvartartásban, s a korábbi amatu halálával végre a klánközi ellentétek is csitulni látszottak, melyek végleges elsimítására mindenki kiváló lehetőséget látott abban, ha az újsütetű amatu és az elsőszülött lány házasságkötése révén rokoni kötelék létesül a Családok között.

Hajótörés

A hajó irányvesztett hánykolódása ide-oda dobál bennünket. Miközben Kamekó-szan a fedélköz hátsó 

részében egy kötéldarabbal bajlódva próbálja rögzíteni magát, Eichiró-szan a lehetőségekhez mérten a sérült matrózokon igyekszik segíteni. Takemura-szan fest közülünk a legcudarabbul, amint összetörten, magába roskadva öleli az egyik tartóoszlopot. Taó-szan lassú, bizonytalan mozdulatokkal mellékúszik.

– Takemura-szan, hallottam, hogy igen jól beszéled az ukkók nyelvét. Nem tanítanád meg nekem is?

Megdöbbenve nézem, egy pillanatra alig hiszek a fülemnek. Az elemek tombolása közepette eldönteni sem tudom, hogy nevessek-e ezen az abszurd, időszerűtlen kérdésen, vagy inkább aggódnom kellene társam épelméjűsége miatt. Bizonyára a shamisen-művész agyán is hasonló gondolat futhat át, mert egy fájdalmas fintornál többre nem méltatja Ran Taót.

A hajó hirtelen még erősebb hánykolódásba kezd, épp, amikor tartóoszloptól tartóoszlopig botorkálva a legidősebbnek tűnő matrózhoz indulok.

– Mondd öreg, mit tudunk tenni, hogy egyenesbe állítsuk a hajót, és kivezessük a viharból?

– Imádkozzunk uram, hogy az istenek megbékéljenek. Akkor még lehet esélyünk.

    Elfintorodok, nem egészen erre a válaszra számítottam, de nincs időm méltatlankodni. Hirtelen hatalmasat rándul talpam alatt a padló, én pedig mindenki mással együtt újra felbukok. A hajó veszedelmesen az oldalára billen, s recsegve, ropogva tiltakoznak körülöttünk az eresztékek, miközben a matrózok sikoltozása betölti a fedélközt. Eichiró-szan a leggyorsabb, elsőként ő pattan fel.

– A fedélzetre! – kiáltja és jó példával elöl járva máris a lépcsők felé veti magát, majd két ugrással a tetjükön terem. Taó-szan alig pár lépéssel lemaradva követi. Kamekó-szannal a nyomomban magam is utánukiramodok.

Toroni vizek II.

Utazásunk harmadik napjának délutánjára Takemura-szan úrrá lesz betegségén, épp, mire befutunk Ukita kikötőjébe. Ishida-szan, a Koroda Szótóhoz induló küldöttség vezetője elbúcsúzik tőlünk, majd a köszöntésünkre kivonult városi elöljáró társaságában huszonöt fős kíséretével együtt elhagyja a hajót.

A következő kikötőig hátralévő két nap eseménytelenül telik, s Ihara-szannal Dzsí-játékokkal múlatjuk az időt. Nagyon lelkes, de sajnos nem túl képzett játékos. Nem számolom az állást, csak arra emlékszem, hogy nem tudok annyi kő előnyt adni, hogy vereséget szenvedjek.

Funaiba érve a város előjárója szintén meglátogat bennünket, Ashigara-szama hajónk felett lengő lobogóját nyilván nem hagyhatta figyelmen kívül. Kevés nála kellemetlenebb emberrel találkoztam eddig. Testőrei kíséretében úgy masírozott fel a hajóra, mintha az övé lenne, s noha ellenszenves megjegyzéseit Ihara-szan mesterien leszerelte, de a jelenléte így is kellemetlen élmény. Azonban legalább megtudjuk tőle, hogy a tartományban zajlanak az előkészületek, a Kirikó-klán háborúra készül a Hasin Család ellen. Megértem őket. Területi vitájuk miatt amúgy sem felhőtlen a két Család viszonya, de az amatu lányának meggyilkolása feltétlen bosszúért kiált. A búcsúzkodó Ihara-szannak bizony fel van adva a lecke, csak remélni tudom, hogy képes lesz megbékíteni a háborgó Családokat. Nem hagy azonban nyugodni a sejtés, hogy az itt történtek valami módon összefüggnek a többi eseménnyel és a mi küldetésünkkel is. De talán csak képzelődök. Az elöljáró modortalanságnak további jeleként muszatasijai tisztes távolságból, de jól láthatóan megfigyelik hajónkat, míg ki nem futunk a kikötőből.

A második küldöttség távozásával teljesen kiürült a fedélköz, ugyanakkor még a védett kikötőben is érezhető a felerősödő szél. A kapitány-szannal váltok pár szót, aki szemmel láthatóan tart egy komolyabb vihartól, de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy nem késlekedhetünk, indulnunk kell. Különösen aggasztó, hogy ezúttal a szokásosnál is nagyobb távolságra kell eltávolodnunk a szárazföldtől, hogy a Zátonyvizeket megkerüljük. A Nagy Kataklizma, mely harminc éve söpört végig a Császárságon, egész tartományokat süllyesztett a tenger alá, s ez több napi távolságon zátonyokkal teli, halálos veszedelemmé változtatta a partmenti vizeket.

Délidőre felerősödnek a hullámok, a nap perzselő forrósága is csökken. Kellemesnek találnám a délutánt, ha csendes elmélkedésemet nem zavarná meg a főárboc keresztrúdján ücsörgő matróz kiáltása.

– Hajó! Hajó, a láthatáron! 

Toroni vizek I.

Induláshoz készülődünk a szobánkban, mikor felfigyelek rá, hogy Dzsúró szemei elkerekednek. Megdöbbenve mered Eichiro-szan új kardjára. Akár még sértő is lehetne, ahogy a fegyvert bámulja, ha arcáról egyútal nem az őszinte megilletődöttség és tisztelet sugároznának. Láthatóan nehezen találja a hangját.

– Uram, kérlek bocsásd meg a tiszteletlenségem, de megkérdezhetem, hogy hol jutottál hozzá ahhoz a kardhoz?

– Ashigara-szamától kaptam ajándék gyanánt a neki nyújtott szolgálatokért.

Dzsúró nagyot nyel.

– Uram, én csak egy egyszerű paraszt vagyok, de úgy hallottam, a kard a muszatasi lelke – hangja elcsuklik. – Kérlek, engedd meg, hogy lerójam a tiszteletemet! – választ sem várva, térdre borul és földig hajol a kard előtt. 
Mikor végül felegyenesedik, a szemében könnycseppek ülnek. Eichiró-szan egyre nyilvánvalóbb érdeklődéssel fordul felé.

– Netán láttad már ezt a fegyvert valahol?

– Igen, uram.

– Dzsúró, hol láttad te ezt a kardot ennek előtte? – érdeklődik immár Takemura-szan is. A megkérdezett félénken kezd a történetébe.
– Hát, őőő, Kabeji Todaraki tábornok oldalán, természetesen. Ő viselte egészen a halála napjáig. Úgy tudtam, azután örökre eltűnt, nem is reméltem, hogy még életemben újra láthatom. Sokan keresték, maga Jodzson Hidetada-szama is heteken keresztül kutatott utána, de hiába. Egészen a mai napig nem került elő.

– Te harcoltál a tábornok oldalán, vagy találkoztál vele?

– Igen, uram, volt szerencsém ismerni a tábornok urat.

Mindenki érdeklődve néz a parasztra, akit ezidáig egyszerű halászként és hegyi vezetőként ismertünk. Egyedül Kamekó-szan arcán látok egy sejtelmes mosolyt, ami arra enged következtetnem, hogy ő már ismeri a történetét.

Fejszecsapások II.

Obata, a palotaszárny intézője a szertartás előtt két fertályórával kelt. Mindannyian úgy öltözünk, hogy méltóképpen tiszteleghessünk a halálba menők előtt. Máris ránk telepszik a szatudatori-szertartás csendes, méltóságteljes hangulata.

A Cseresznyéskertben már eltüntették a tegnapi harcok nyomait, s mire mi megérkezünk, már népes sereglet gyűlt össze a szertartás helyszíne körül. A palotaőrségből harminc szamurájt számolok össze, akik hat sort alkotva néma csendbe burkolózva ülnek tömeg által körbevett téren. Hófehér öltözékben, szemüket lehunyva imádkoznak. A kertben Ashigara-szama emelvénye az egyetlen építmény, amit még nem bontottak el tegnap óta, Ivama Kakubei várakozik mellette türelmesen. Karikás szemeiből csak úgy süt a fáradtság, láthatóan az eltelt éjszaka sem bizonyult elegendőnek, hogy kipihenhesse fáradalmait. Megérkezésünkkor a fegyveres őrök egy emberként hajolnak meg felénk, mindannyian hálájukat fejezik ki uruk megmentéséért. Bevallom nem ismeretlen a tiszteletnek ez a jele számomra, hisz a hegyi falvak és kolostorok lakói mindig nagy tisztelettel viseltettek az őket óvó fegyveres különítmények iránt, de ez, most ha lehet még megtisztelőbb. Rangban felettem állók is egyenrangúként köszöntenek, sőt tisztelegnek csapatomnak. Még a vaskrizantémok is meghajolnak. Rövidesen feltűnik Ashigara-szama is, mögötte ötfős ágyas- és húszfős testőrkísérete, mellette Jogoró-szan és két fiatalabb gyermeke lépdel. Örömre szolgál látni, hogy a nagyúr segítség nélkül, a saját lábán érkezik, noha mind rajta, mind fián kiütköznek a fáradtság, a kialvatlanság jelei. A pavilon fedte emelvényre érve Ashigara-szama szeme körbejár a néma tömegen, majd jellegzetes mély hangja töri meg a csendet.

Fejszecsapások I.

A kezdeti megrázkódtatásból felocsúdó muszatasik gyorsan taitó- és sótógyűrűt vontak uruk köré. A selymek és acél tengerén keresztül  egy pillanatra látni vélem a Dandzsódai négy varázslóját, amint Kakubei-szan arcára vérrel és izzadsággal telt barázdákat vés a koncentrálás. Erejének maradékát az Ashigara-szama megmentésére megidézett varázsenergiák kordában tartása emészti. Hallom Jogoró-szant, amint parancsokat vakkant, mialatt a muszatasik a palota felé terelgetik a bámész tömeget. A nagyurat védelmező testőrök fegyveres gyűrűjéhez közben Asighara-szama vendégei, hűbéresei is csatlakoztak, hogy ha fegyvertelenül is, legalább testükkel védelmezzék urukat a további támadásokkal szemben. A fejetlenség felett végre kezd úrrá lenni a rend. 

Takemura-szan ura életéért aggódva keresztülfurakodik a tömegen, a legbelső védelmi gyűrűn belülre azonban ő sem léphet, így miután meggyőződött róla, hogy Ashigara-szama jó kezekben van, valamennyire megnyugodva hátrébb vonul. Három muszatasi ezalatt egy halomba húzta a támadók tetemeit, egyikük a sótójával felhasítja a ruháikat és a zsebeiket kutatja. Orgyilkosfegyverek egész garmadája kerül elő. Közelebb lépek, hogy saját szememmel megnézhessem őket, testükön számos harc csalhatatlan emléke látszik. Egyikük nő, arcát a halál fintora mellett a koponyájába mélyen felütött orra is csúfítja. Meztelen mellkasukon mindhárman balta formájú hegtetoválást viselnek. Meg kell találnom Taó-szant, ha valaki, hát ő tudni fogja, mit jelent a balta jele!

Merénylet

Ne elmélkedj, cselekedj! Mesterem tanácsának bűnös módon nem tettem eleget, s bűnöm zsoldja most Ashigara-szama halála lesz. És mintha nem lenne elég a szégyen büntetése, még a szemem előtt is lepereg, amint félrevezetett elmém korrigálja a megtévesztését. Immár látom, hogy  hárman osontak keresztül a tömegen és észrevétlenül átszivárogtak Jogoró-szan muszatasijai között. Alakjukról lesiklott a tekintet, látványukat nem fogta föl a gyarló elme, s misztikus álcájuk csak az utolsó pillanatban hult le, amint egyikük lecsapni készült. Megtévesztett elménk pedig végül felfogja, hogy mi történt.

Bárhogy igyekszek is, nem lehetek elég gyors. Manából font védelmem későn öleli körbe Ashigara-szama testét, az eb ellette szukafattya sinobi lesújt. Csak abban reménykedhetek, hogy talán a kard halált hozó csavarását sikerült legalább megfékeznem.

Nincs időm ezen keseregni, hirtelen mellettem is megjelenik a semmiből az egyik féreg rakimin, és felém veti magát. Máskor vakon bízhatnék Eichiro-szan védelmében, de ő már abban a szempillanatásban előrelendült, mikor Ashigara-szama támadója lesújtott, s csak szemem sarkából látom, hogy villámsebes árnya a nagyúr gyilkosára veti magát. Ösztönösen reagálok, egyetlen esélyem, ha támadóm pusztító dühét jómagamról a társára terelem, elméjének várfal-vastag védelméről azonban ártalmatlanul pattan le mentális támadásom. Szinte már érzem taitójának húsba vágó fájdalmát, de az végül mégsem csap le - Taó-szan azonban igen. A kard halálos útját émelyítő reccsenés szakítja félbe, s a feketébe öltözött alak hang nélkül, holtan rogy össze. Alkalomadtán meg kell dícsérnem Taó-szant, egyetlen csapással ütötte fel a támadóm orrát, egészen az agyáig.